8. fejezet - Férfi könnyek

Férfi könnyek

- Oké akkor megkérdezem még egyszer. Mi a franc történik? - kérdeztem idegesen. Válasz: semmi. 

Pár másodperc kellett egyáltalán bárkinek a reakciójához; hogy Nathaniel elsírta magát. A kezébe temette az arcát, és csak megállás nélkül sírt. Én pedig idegesen néztem rájuk, majd eleresztettem Priya karját és ellöktem magamtól. Nathanielre rá sem néztem. Mintha a szívem épp ketté tépték volna. Tudnám, miért csinálja velem ezt mindig, mindenki. És tudnám, miért bőg most úgy, mint egy lány. De nem érdekel. Soha többé nem akarom látni. Egyikőjüket sem. Mindenkinek egy esélye van. Ha azt eljátssza, akkor... Vége van. 

- Ennek itt vége. Remélem tudod. - néztem rá, nem hagyva, hogy bármit is meg tudjon magyarázni. 

Ebben a pillanatban, azt, hogy behúzzak annak a ribancnak két dolog akadályozott meg. A csengő hangja, amitől megijedtem, mert olyan hirtelen jött (igen, gyökér vagyok, mondták már, tudom), a másik pedig Lysander karja volt, amint az enyémre tapadt. 

-Castiel. Ne. - mondta nyugodt hanggal, mire én megfordultam és idegesen nézetem rá, vérben forgó szemekkel. Ő lágy tekintetével nézett rám az egyébként még mindig igen csak szép felemás szemeivel. 

Sóhajtottam. Megadom magamat. Lysander megfogta a csuklóm és az osztály helyett az iskola kijárata felé kezdett el húzni. Mentem utána, de mintha minden lépéssel jobban azt éreztem volna, hogy a lelkem darabjait tördelem jobban szét. Csomószor csinálták már ezt velem. De... Most először fáj ennyire.

Próbáltam nem kiakadni. Próbáltam magam teljesen elidegeníteni az emberektől. Heh. Utálom őket. Az emberi faj gusztustalan. Még az is, akiről nem is gondolnád, hogy az. De, az. Minden ember egy szemeteszsákkal ér fel. Senki sem ér többet. A világ… egy nagy szar.

Mikor már azt hiszed, hogy van valaki, aki szeret. Akit szerethetsz. Hátba vág egy elég nagy suhintással. A folyosón fog lesmárolni egy barna hajú csajt. Gyönyörű tényleg.

Ahogy ott mentem egész nap Lysander mellett, mint egy kivert kutya, borzalmasan éreztem magamat. Mintha egy iskolában járkáló halott lettem volna. Mintha nem lenne lelkem. Lysander egyszer sem kérdezte meg, hogy, jól vagyok-e. Túl egyértelmű volt, azt hiszem, hogy nem. Én nem akarom ezt. Mindig ettől féltem. Megszeretek valakit. És ez fog történni. Deborah is ezt csinálta velem. Mint mindenki más.

- Castiel, fal. – mondta Lysander, ahogy elhúzott onnan nagy gondolkodásban, hogy ne baszódjak neki. Bár kétlem, hogy nem esett volna jól.

A falnak döntöttem a hátam, és lecsúsztam a fal tövébe. Bámultam magam elé. Mint egy... Igazi… lelki halott.

- Castiel, kérlek. – nézett rám, én, pedig ahogy felnéztem rá, szinte már folytak a könnyek a szememből. Nem akartam. Észre sem vettem, csak mikor már bámultam rá. Ő se szólt többet, inkább lehajolt hozzám és megölelt. Nem szokása. Mert nekem sem szokásom ölelkezni valakivel, aki nem a párom. Bőgni meg aztán végképp nem. De nekem sosem lesz olyan több. Nem is értem… mire várok. Sosem lesz olyan, hogy ne érezzem magamat egy senkinek. Mindig mindenki ezt érezteti velem.

- Nem. – mondta mintha csak hallotta volna a gondolataimat és egyre szorosabban szorított magához, ahogy ott térdelt előttem. Senki sem volt a folyosón, azt sem tudom, miért vagyunk itt. Suli vége lenne? Észre sem vettem, hogy eltelt a nap. Nem is érdekel. Baromira leszarom igazából. Ahogy minden mást is. Senki sem érdekel. Egyedül akarok lenni.

- De. –mondtam és az ajkamba haraptam.- Megmondtam én ezt nem bírom ki még egyszer… - mondtam a szokásos karcos hangomon. Csak nem fület, hanem lelket karcoló kiadásban. Én ezt…

- Nem, vagy különben minden létező éles tárgyat elviszek a közeledből és egy gumi szobába zárlak.- mondta rám nézve szigorúan.

- Lysander…

- Castiel, nem. Ma átjössz hozzám, oké? Gyere. Menjünk. És hagyd abba. Ha képes volt ezt megcsinálni, meg sem érdemel, oké?

- De… Én szeretem… - suttogtam halkan.

- Castiel ez nem te vagy. Te senki elé nem csúszol így térden. Tudom, mi jár a fejedben, hogy megbocsátasz neki és akkor minden rendben lesz. Semmi sem lesz rendben. Castiel. Kelj fel. Ez nem ér ennyit. Tudom, hogy szereted. Látom és eddig is láttam. De semmi baj. Nem érdemli meg ezt az egészet.- mondta, ahogy az ölelésből eleresztett és a csuklómat megfogva invitált maga mögé és további ellenkezést nem tűrve, indult is el.

Mentem utána, még is szörnyen éreztem magam, mintha pillanatról, pillanatra jobban össze tudnék esni. De nem. Castiel fejezd be. Egy 5 éves óvodás kislánynak érzem magamat, akinek az anyja nem vette meg a legújabb barbie-t, amit épp kinézett magának és most bőg, az anyja pedig rángatja ki az üzletből. Nagyjából ez is történt, csak épp Lysander volt az anya szerepben, ő pedig nem éppen néz ki nőneműnek, mert laza értelemben egy izomkolosszus. Oké, tőlem nem izmosabb, ez csak természetes, de hát, na. Igen, én még ilyenkor is képes vagyok az egómon csiszolni.

Végül Lysander haza hurcibált magához. Nem tudtam, Nathaniel „haza”-e ment hozzám, vagy a szüleihez. Nem tudom írt-e, hiszen Lysander parancsára kikapcsoltam a telefonomat. Épp azon morfondírozott milyen ételt tudna belém tömni, miközben én azon gondolkodtam, hogy hajthatok végre öngyilkosságot a háta mögött, hangtalanul, tőle egy méterre kb 4 másodperc alatt. De ahh, semmi ötlet.

- Oké, azt hiszem marad… a milánói.- mondta, mintha ez akkora nagy probléma lett volna. Tudja, hogy az egyik kedvenc kajám. Oké, helyesbítek. Valamikor tudta, hogy ez a kedvenc kajám. Mivel olyan a memóriája, mint egy aranyhalnak, Ő azt hiszem, semmit sem tud biztosan.

- Ne nézz így. Tudom, hogy örülsz.- mondta, én pedig levágtam magam egy székre, a támlával a hasamnál és a támlára hajtottam a fejem. Nem bírom én ezt idegekkel.

- Ja, annak is, hogy az egyetlen ember, akit értelmesnek tartok, egy csajjal smárolt a folyosón, akit ma látott először.

- Kössz, ezt bóknak veszem. –intett le.- És igen, nagyon szívesen, hogy főzök neked.- mondta, ahogy felcsapta magára a kötényt, ami szintén olyan volt, mint valami viktoriánus korabeli mit tudom én micsoda, majd elkezdett főzni. Én ezt a gyökeret tényleg nem értem. Honnan vannak ilyen cuccai? Ok, a bátyja ilyen divattervező, vagy micsoda, de melyik divattervező csinál ILYENEKET? Nem mintha nem tetszene a stílusa. De! Amúgy imádom, ha valaki ennyire különc, meg ennyire durva ízlése van. És ezt fel is meri vállalni. Na mindegy, miért is beszélek erről? Nem is tudom, annyira hülye vagyok. Ahh, Nathaniel, miért teszed ezt velem, az agyam eldobom…

- Amúgy az… ősök? – kérdeztem, kicsit forgatva a szavakat a számban. Hiszen mai napig nem tudom, kije neki pontosan, az az idős pár, akivel együtt él. Nagymama – Nagypapa, vagy tényleg szülő, amit egyenesen lehetetlennek tartok, esetleg nevelő szülő… Sosem mertem megkérdezni, és mivel sem „Anya” sem „Mama” sem semmi ilyesmi nem hagyta el még az életében a száját, fogalmam sincs, arról sem, hogy nevezi őket, arról sem, áll-e valami féle rokonságban velük. Bár az biztos, hogy Lys is annyira felejtős, mint egy 60 éves…

Ahh elnézést az idősektől. Tudom, tudom. Lysander rosszabb.

- Enyém a kecó, ma. – mondta Lys.- Elmentek valami… V… V… valami… V… -nyögdécselt össze vissza…

- Szóval valami V betűshöz, akit elfelejtettél, hogy hívnak…

- Igen, látogatóba, asszem.- mondta, ahogy kavargatta a csodás izékét, amiből én semmit sem fogtam fel, hiszen nem szeretek főzni, így nem is érdekel. Pedig néha kénytelen vagyok rá, egyedül élek… azaz nem… ah, azaz de, most már megint…

- Leigh?

- Rosával. Este jönnek.

- Fasza. Hallgathatom, ahogy dugnak, ha már az én szerelmi életem egy nagy szar és én úgy sem fogok egy darabig senkivel.- forgattam szemet.

- Addig ne is akarj nővel, amíg nem deríted ki, hogy most meleg vagy, vagy micsoda. Nem mintha zavarna, Te is tudod, de jobb, ha letisztázod.

- Nem igazán érdekel. Sosem leszek többé szerelmes.

- Ezt tudni, a just sex kapcsolatokhoz is kell, hogy elkeserítselek.

- Bazdmeg.- hajtottam hátra a fejemet. Nem érdekel. Én még mindig szeretem Nathanielt…

- Amúgy örülök, hogy hatott a rum. Nem akarod most már megölni magad egy fogpiszkálóval.

- Rum?- néztem rá, nagyra nyílt szemekkel.

- Ja.

- Mi van?

- Nem emlékszel? Mikor visszajöttünk, adtam kávét. Mondtad, hogy furcsa íze van.

- Te leitattál? – kérdeztem pislogva. Mellesleg fel se tűnt. Igazából most sem érzem. Csak azt, hogy nem sírok. És kezdem leszarni az egészet.

- Nem. Teljesen véletlenül került bele, mint később megtudtam. Tudod, az „ősök” hasonló memóriával rendelkeznek, mint én, és nem emlékeznek a tej és a fehérrum közt mi a különbség, így hát…

- Ok, vágom. – intettem le, majd előre hajtottam a fejemet. Ahh… De igazából jót tett. Olyan szinten, hogy… tényleg, már nem sírok. De… ugyan úgy fáj. De nem gond. Ez ilyen.

Végül kész lett a kaja. Baromi finom lett és már a második tányérommal kezdtem elpusztítani… miután csengettek. Lysander rám nézett, hogy legyek szíves kinyitni, mivel őkelme épp a lezabált felsőjét húzta át és nemszokása félmeztelenül ajtót nyitni. Ilyenkor pedig jön az ötlet, hogy WOO ugráltassuk Castielt. Szép, gyerekek, szép.

Mormogtam egyet - kettőt, majd felálltam az asztaltól, és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam azt. Gondoltam Rosa… vagy Leigh… vagy mindkettő. De nem. Ettől nagyobb meglepetés tárult a szemeim elé. Azaz, inkább a mellkasom elé. Hiszen neki csapódott egy ember, azaz neki ugrott, mert megölelt. Szorosan karolta át a hátamat és azonnali zokogásba kezdett. Baromira meglepődtem. Ezt a sírást és ezt az illatot bárhol felismerem.