5. fejezet - Tüzes kedd(v)

Tüzes kedd (v)

Berohantam a kémia terembe, köhécselve, fogva az arcom előtt a dzsekimet. Mert nem volt szándékomban megfulladni. Bár lehet még fog történni. Fasz tudja. 
Idegesen rohantam fel, majd körülnéztem, de immár nem csak füst, hanem láng rengeteg is a szemembe akadt. Megijedtem, szerintem egy dobbanást is kihagyott szívem. Próbáltam nem levegőt kapkodni, mert így is alig volt oxigén. 
Mentem össze vissza, de a füsttől nem láttam semmit. Nathaniel nem volt a helyén. Nem volt sehol. 
Mentem, ide - oda. Sehol sem találtam. Rettenetesen megijedtem. El fogom veszteni az egyetlen szerelmemet? Ne, nem halhat meg...! 
Biztos csak kijutott és nem láttam. Biztos, csak ez van a dolog mögött. Bizonyára minden rendben van vele és semmi gond nincs. Ő csak... Elment egy biztonságos helyre.

Majd végül, egyre nagyobb lángok lettek. Én pedig próbáltam elhagyni a termet. Nincs itt Castiel, kijutott. Biztos, csak... Csak kijutott. 
Nem mintha azt terveztem volna, hogy az udvarra megyek a többiekhez. Hát nem. A folyosót is végig akartam járni, nem érdekelve mekkora veszélyben vagyok. Elhagytam a termet és köhécselve mentem végig a folyosón. Majd hirtelen felcsaptak előttem lángok, elzárva előlem a kiutat. Hirtelen az jutott eszembe, hogy valószínűleg itt fogok meghalni, majd azonnal az is az eszembe jutott, hogy mi van, ha a pince nincs lángokkal körülvéve. Ott semmi sincs fából. Egyszerűen lehetetlen, hogy ott bármi is meggyulladjon. 
Megfordultam és köhögve indultam el a pince irányába. Nem kellett, csak párat lépnem, hogy egy földön fuldokoló embert lássák meg.

A füsttől nem láttam, hogy ki az, de amint közelebb értem, megtudtam. De annyira sem volt időm, hogy felfogjam, felkaptam és rohantam a pincébe. Szinte teljesen lángmentes volt ott minden, simán kinyitottam az ajtót, majd magunkra csuktam. Oda a füst pár százaléka jutott be maximum, hiszen egy masszív fém ajtóról van szó, nem megy rajta könnyen át a levegő. 
Mindketten köhögtünk én pedig a pince, udvar felé eső fala tövébe ültem le, majd a srácra néztem. Uram isten, Nathaniel. 
-Minden rendben? - kérdeztem ő pedig óvatosan bólogatott. – Van sebed, fáj valamid?- kérdeztem és nagyon óvatosan tartottam, Ahogy magamhoz öleltem. A nyakamba karolt, és éreztem rajta, hogy rettenetesen félt. És pár másodperc múlva elkezdett zokogni. Most tudatosult benne a dolog, gondolom. – Hé-hé… nyugalom drágám. –suttogtam és a derekán futtattam végig a karjaim.- De válaszolj kérlek, mert félek. Van valami sérülésed, fáj valamid?- kérdeztem, mire határozottan megrázta a fejét.- Biztos? – kérdeztem.
- Cs- Csak a térdem, mert elestem, ahogy próbáltam menekülni.- szűrtem ki nehezen a sírás közben, ahogy ezt nyögte a fülembe. Én tudomásul vettem. Szóval gondolom, ez egy nem tud járni, akart lenni. Vagy olyasmi.

Így ültünk még percekig. Ő sírt, bár fokozatosan egyre halkabban és elcsitulva, én pedig szorítottam magamhoz, de jobbnak láttam, ha csendben maradok. Éreztem, hogy a szíve nagyon hevesen ver és nagyon meg van ijedve. Hát… ez a kettő azt hiszem rám is igaz volt. Bár én már nem voltam megijedve, csak a tudat, hogy majdnem… meghalt Ő… én… ebbe belehaltam volna.

Nem akarok ezen gondolkodni. Inkább felbaszom magam a tényen, hogy hol a fél kilóméteres péniszemben vannak már a tűzoltók, mert ide hallom, ahogy recseg – ropog minden a tűztől, de nem igazán hallok felmentősereget. Fasza, ha rajtuk múlik, Nathaniel, és mellesleg én is megdöglünk.
Ez így azért elég király. Ennyit a „hősökről”.

- Castiel, hogy találtál rám? – kérdezte a szöszke, ahogy kivett egy zsebkendőt a nadrágjából és kifújta az orrát, de továbbra is nagyon-nagyon szorosan hozzám bújt.
- Visszajöttem érted. Láttam, hogy nem vagy kint. Bár még most sem értem… első padban ültél, hogy nem jutottál ki?- suttogtam halkan, Ő pedig kistányér nagyságú szemekkel bámult rám.
- Miii? Te visszajöttél értem??? Kockáztattad az életedet?- pislogott és megint majdnem sírt, láttam rajta. Erre csak rámosolyogtam.
- Nathaniel, Te is ezt tetted volna.- mosolyogtam és simogattam a hátát. – De már ne sírj. Minden rendben van.
- De… de… de… ajj, annyira szeretlek.- suttogta a fiú a fülembe és újból a mellkasomhoz bújt. Kicsit reszketett, így próbáltam tartani benne a lelket.

Kb… egy óráig voltunk bent, mire megtört az a tipikus tűz hang. Nathaniel pihent rajtam. Tudtam, hogy nem alszik, mert ilyen helyzetben ki tudna aludni, de pihent. Nem akartam megmozdulni. Így csak elkezdtem körkörösen simogatni a hátát, hátha reagál rá valamit. Meg is mocorgott és felemelte a fejét és rám nézett. Elmosolyodtam.- Szerintem kimehetünk.- mosolyogtam.
Nathaniel bólogatott.
- Figyelj csak, lerakhatlak egy pillanatra? Szeretnék kinézni. Mielőtt még… bajba kerülsz, azért mert a karjaimban vagy, inkább csak egyedül néznék ki az ajtón. Ha fullasztó füst van, sem szeretném, hogy benyeld, meg ilyesmi. – vázoltam le neki, mire helyeselt.
Óvatosan leraktam a földre, majd gyorsan az ajtóhoz lépkedtem és óvatosan kinyitottam azt.

Sivár látvány fogadott. Mint egy zombiapokalipszisben. Fekete falak, minden elégve. Borzalmasan nézett ki minden. A lámpákból az égők és neoncsövek kitörve, ismeretlen folyadék a padlón, csöpögnek a csövek, minden szanaszét, és egy fa dolog sincs épen. Viszont, csak lágy füst volt, abszolút teljes nyugalommal lehetett lélegezni, csak füstszag zavarhatta az emberek nyálkahártyáját. De a kinézet… borzalmas volt látni.
Visszafordultam, a szöszkéhez.
- Minden rendben. Gyere, kiviszlek. De… azt hiszem, hunyd be a szemed. Nem hiszem, hogy szeretnéd a sulit ilyennek látni. – néztem rá, majd oda sétáltam és felkaptam a karjaimba. Biztos vagyok benne, hogy van valami gond a térdével, valami nagy gond, ha ennyire hagyja, hogy cipeljem. Ő Nathaniel, sosem hagyja, hogy segítsenek neki.

A mellkasomra hajtotta a fejét és így mentem ki, közepes tempójú léptekkel. Nem akartam sietni, mert félek, hogy elesek valamiben. Hiszen volt akadály bőven.

Kiértünk a suli udvarra. Akkor már csak pár diák volt ott. A tűzoltók, az igazgató meg még pár ismeretlen.
Lysander a lépcsőre roskadva ült. És mások is elég csendesek voltak.
Majd amint kilétünk, megsimogattam Nathaniel hátát óvatosan.- Kint vagyunk.
- Úr isten, Castiel!!!- rohant oda hozzánk Iris és meg akart ölelni, de Nathaniel miatt nem mert. Mindenki felkapta erre a fejét, többen odajöttek. Lysander pedig csak elképedve nézett fel egy méterre mellőlem, a lépcsőn. Szerintem azt sem tudja, hogy most én szellem vagyok- e vagy sem.

- N… Nathaniel? Jól vagytok?- kérdezte Iris, halkabban látva, hogy Nathaniel nem igazán reagál semmire.
- Ny-nyugi, semmi bajom. – mondta a fiú felemelve a fejét.- Cs… csak fáradt vagyok és … és.. igen.- mondta halkan én pedig elmosolyodtam. Erre hirtelen megölelt Iris, majd amin meglepődtem, Lysander.
- Azt hittem meghaltál, te barom. –mondta idegesen. Azta, Lysander elég mérges lehet rám, ha ilyen csúnyán beszél. Ilyen csúnya szót még nem hallottam tőle azt hiszem. Hát nem olyan, mint én.

Még pár ember körénk gyűlt és Nathaniel is nyújtózkodva beszállt az ölelésbe, de nem akartam lerakni. Baj van a térdével. Jobb lenne orvoshoz menni. Talán kórházba. Vagy… Vagy…
Nem tudom. De bármit is mond, el fogom vinni orvoshoz, mert… félek, hogy nagy baja van. És ezt nem akarom. Ő sem akarja, csak túlságosan nem akarja azt, hogy bárki is sajnálja vagy foglalkozzon vele. De jelenleg ez nem baj. Legyen így, én akkor is elviszem.

Végül hívtak nekünk mentőt a tanárok. Hogy nekem miért, ne kérdezzétek. Itt ott kis égés, de az nem érdekel, pár kötés az egész, nem halok bele. Nathanielnek inkább elkellett, amint láttam. Remélem, nincs nagy baj. Bár… hát én nem tudom. Nem igazán bízom semmiben most már.