10. fejezet - Cascolo gyötrelmes élete

Cascolo gyötrelmes élete

Ez az egész elhúzódott…talán egy percig is, amíg élveztem, ahogy az ajkaimba bújva adja át magát nekem, legalább is egy részét. Ezt a részét még sosem ismertem. Fura is lenne, ha ismertem volna, kétlem, hogy most csókolt volna meg először. De ez lényegtelen is, azt hiszem.

Miután elváltunk egymástól, én mintha egy forró vízzel teli kádba belemerültem volna. Baromi jó érzés, még is, mintha fulladoznék. Az ajkamba haraptam és… bámultam rá. Mivel meglepő módon, nem csókol harapdálás nélkül és én nekem pedig a vérkeringésem nagyjából ötszörösére felgyorsult, így igen csak vöröslött a szám. Szerintem ezt a képet meglátva, eléggé meglepődhetett.

- Basszus. – jött ki a száján, hiszen gondolom azt hitte, hogy fáj vagy… ilyesmi. Leintettem, mielőtt még tovább folytatja és elkezed sajnálkozni.

Újabb egy perc néma csend, amiből mint egy felhőkkel teli égből a napsugár bújt elő, úgy bújt elő az arcán, a kis pimasz mosolygás, amit még talán nem is láttam az arcán.

- Nem pofoztál fel.

Erre önkénytelenül is egy halk kuncogás zajlott le bennem. Micsoda? Azt várta, hogy felpofozom? Oké… Belegondolva, ez valóban reális. Hiszen, a legjobb barátom… Megcsókolt. Mi a franc?

Talán csak most tudatosult igazán benne, a baromi nagy kérdőjel. Miért csókolt meg? Talán tetszem neki? És még is mióta? Nathaniellel egy fél éve együtt vagyunk, nagyjából. Ő egész eddig, mit gondolt? Talán, nem is tetszem neki. Csak hiányzik neki a törődés. Nem lehetséges? Hiszen, nincs igazán senkije csak én. Lehet, csak baráti volt. Amolyan, szoros baráti. Létezik egyáltalán ilyen?

Egyre több a kétség és egyre több a kétség, válasz nélkül. Egyre gyorsabban pörgött az agyam, mint mikor egy vonat beindul. Lassú, majd gyors pöfékelés. Komolyan, azt vártam, mikor kezd el tütüüü-zni a fejem.

- Hé, hagyd abba, látom, hogy ki vagy idegileg. Fejezd be, árt a szépségednek.- vigyorgott Lys, erre már azért felfújtam magam.

- Azért mert lesmároltál, ne akarj rajtam uralkodni, jó?

- Micsoda?- nézett nagy szemekkel. Elfordultam és sóhajtottam.

- Mindegy. Nathanielt csak így kinthagytad, se szó, se beszéd?- kérdeztem egy semleges hangnemet felvéve.

- Hazaküldtem, miután feljöttél és nem tudom meddig meg sem mozdultál.- sóhajtotta.

Bólintottam, majd halványan lehajtottam a fejemet. Mi a fene történik velem? Tényleg nem értem. Az életem, egyik pillanatról a másikra megváltozik és más lesz. Mintha csak… Valaki játszana velem. Olyan ez az egész, mintha valami báb lennék. Mintha valaki irányítana. Lehet megkattantam és önmagam ellensége vagyok. Minap láttam egy ilyesmi horrorfilmet. Azt hiszem Fekete hattyú volt a címe. Abban versenyzett a csaj saját maga ellen. Táncolt. Egyébként egy nagyon jó film… Még is, most úgy érzem, hogy velem is valami hasonló történik. 

Heh, csak nehogy arra keljek fel, hogy hasba szúrom magam, a színpad közepén.

- Castiel, nagyon furcsa vagy.- mondta Lysander, ahogy kicsit az aurámba hajolt, hogy még véletlenül se tudjam folytatni a gondolatsort. Sötét tekintettel néztem felé. Ember, a legjobb barátom vagy, most smároltál le, szerinted mit érezzek?

Egyre furábban érzem magam, mikor erre rádöbbenek. Borzasztó!

Épp folytatni akartam a mondatom azzal, hogy szörnyű, katasztrófa, hihetetlen, elviselhetetlen, megérthetetlen, de erre a keze az arcomra simult, és kicsit megcirógatta azt.

- Ilyenkor is aranyos vagy.- mosolygott rám, majd miután látta rajtam, hogy mindjárt meghalok, elvörösödök, leütném a gecibe, így inkább eleresztett, majd mosolyogva felállt.- Nem zavarlak.- érezte úgy, hogy el kell hagynia a mondat a száját. – Haza megyek. Hívj, ha valami van.- mosolygott rám édesen, majd még egyszer oda hajolt hozzám, nem rédekelve, hogy hagyom, vagy sem, szájon csókolt, kicsit elidőzve, majd összetúrta a tincseimet, ezután elhagyva a szobát. Totál meghaltam. Lélekben, észben és lassan azt hiszem, már testben is. Nem vagyok normális. Mi a fene történik velem…?

_________________________________________________________________

Kimentem a parkba gitározni, szokásomhoz híven. Nem tudom, miért szeretem, de szeretem, ne szólj be. Ez van. Nem azért a parkban, hogy Jajj, figyeljenek rám az emberek. Nem. Hanem azért, mert ott… gyönyörű a környék. És ha gitározok, az megnyugtat. Mellesleg ilyenkor Démon is eljön velem és vagy mókusokat kerget, vagy lefekszik és hallgatja, amint játszom. Jelenleg ez történt. A lábfejemre hajtotta a kutya a fajét, ahogy gitároztam a szökőkút melletti padon ülve. Megint majdnem elkezdtem agyalni. Nem, nem szabad.

Este volt már. Sötét… olyan… 8 körül lehet. De ilyenkor már sötét volt. Nem baj, szeretem. Ilyenkor a legjobb. Sötét van… És nyugalom. Normál esetben félnék. De így… most igazából nincs rossz érzésem az egésszel kapcsolatban. Elég… Badass vagyok én ahhoz, hogy leüssek pár embert, ha egyáltalán rám mernek támadni…

A gondolatmenetemet Démon szakította meg kissé, ahogy felugrik és elszaladt a lábamról. Nem igazán hatott meg a dolog, így gitározgattam tovább. Majd hallottam egy elég félő nyöszörgést és egy „J-jó kutya…!” Hozzászólást valamiféle ismerős hangtól. Démon elkezdett ugatni, elég vérmesen.

Ezt azért nem akartam szó és tett nélkül hagyni. Ha Démon így ugat, akkor baj van…- vagy szalonna…

A „veszekedés” irányába mentem, a gitáromat a padon hagyva.

Nem volt nekem az elég, ami mostanában történt, még a kutyám is majd kiszakad a tüdejéből úgy ugatott. Idegesen szaladtam a hangja irányába, mikor megpillantottam egy ismerős arcot, akit a kutyám kívánt épp megzabálni vacsorára.

Armin volt, az, aki reszketve hátrált és próbálta megnyugtatni a kutyát. Hát nem igen sikerült.

- Démon, elég legyen! – szóltam az ugató kutyámra, akit mit sem érdekelte a hangom, mintha nem is hallotta volna meg.- DÉMON!- mondtam immár idegesen. Erre összehúzta magát és nyüszítve elterült a fűben, mint akit lelőttem, a saját hangommal. Hát bazdmeg. De még most is úgy néz Arminra, mint aki vétséget követett el.

- Ember, mit csináltál, amitől így kiakadt?- kérdeztem sóhajtva. Armin sápadtan, az életben maradásért küzdve, kapkodott levegőért és összerogyott a fűben ijedtében. Oda léptem hozzá.- Oké, nincs ekkora dráma, kelj fel. Kell egy kis víz?

- Soha többet nem mozdulok ki sötétben a FNaF után a szobámból. Meg amúgy sem. Jézusom… Atyaúristen…- beszélt össze vissza.

Én csak sóhajtottam. Felhúztam a földről, miután megnyugodott nagyjából, illetve adtam neki inni. A kutyám pedig még mindig méregette.

- Szalonnás szendvics van nálad?- kérdeztem. Erre Armin nagyot nézett.

- Te meg, honnan…?

- Egyszerű, vagy kutyákat gyilkolsz jókedvedben, vagy szalonna van nálad. Ez a két opció van, ha Démon így meg akar őrülni. Ha adhatok egy tippet, add neki, nálam is van kaja, odaadom az enyém neked, de amíg nem kapja meg, így fog rád nézni.- mondtam kuncogva.

Azonnal vette is ki a táskájából.

- Tessék.- nyújtotta nekem a szendvicset, mire Démon elkezdte csóválni a farkát.

- Add neki te.- mosolyogtam. Ha Ő adja, jobban meg fog vele békélni.

Armin nagyot nyelt, majd felállt és oda nyújtotta a kutyának. Az hálásan és óvatosan elvette Armintól, én pedig elmosolyodtam a szituáción.

Armin leült mellém ezután, immár a szökőkút melletti padra. Levettem, a gitáromat, hogy elférjen. Így az, az ölemben kapott helyet.

- Mit keresel te itt?- kérdezte tőlem Armin, mire én egy vállvonással reagáltam.

- Ezt én akartam tőled kérdezni, nem ér.

- Én kutyakajának jöttem.

- Poénos.- mondtam, ahogy megpengettem a hangszert.

- Amúgy boltban voltam, igazi gamer létén, ilyenkor, igen.- mosolyodott el.- Kell a nasi.

- Ja.- válaszoltam. Bár nekem is lenne kivel zabálnom.

- Fura, mi nem is igazán beszéltünk még eddig…

- De, igen.- nevettem.

- Nem is.

- De.

- Hát de nem.

- Üdv, Armin_Dawarrior. –vigyorogtam rá.

- Mi a szar?

- Nem szar, Cascollo.- röhögtem, ahogy a hajamat túrtam fel.- Remélem, rémlik.

- Baszki. – röhögött fel, mire szépen lassan leesett neki, hogy egy játékból ismerjük egymást már egy ideje. Én tudtam, hogy Ő az Ő, de ezek szerint Ő nem tudta, hogy Én, én vagyok. Ez azért elég fura helyzet.

- Szóval, miért is ülsz itt kint egyedül, a gitárod és a kutyád társaságában?-kérdezte.

- Látod, pontosan, nem is vagyok egyedül.- válaszoltam neki, ahogy halvány vigyor tört a képemre.

- Te is tudod, hogy gondoltam.

- Mennyit tudsz?- kérdeztem igencsak félve a választól.

- Mivel kapcsolatban?- jött kérdésre a kérdés.

- A mostani életemmel.

- Hát, amennyit akarod, hogy tudjak róla.

- Armin.

- Hát… Tudom, hogy jártál Nathaniellel.