E.t.42. Ezer darabra tört lélek

Ezer darabra tört lélek

Próbáltam levegőt venni, nem nagyon ment. Próbáltam nem sírni, szintén nem sikerült. És próbáltam a lelkem összes darabját összeszedni...de egyet sem találtam.
Hallottam amit beszélnek... Hallottam, hogy Cas azt sem tudja ki vagyok, mert a parókámban nem ismert fel...hallottam, azt, hogy Jess pofán csapja Deboraht és Cast is. Én pedig...próbáltam felállni. El akarok szaladni...Megint érzem a torkomban azt az érzést amikor összevagdostam magamat. Érzem, hogy megint senki vagyok, és nagy ívben beletojnak az érzéseimbe.
Ekkor jessica térdelt mellém.
- Csssss...-simogatta a hátamat.- Édesem nyugalom...- suttogta.
Én pedig a szemeimet törölgettem...majd ránéztem a kezeimre...a lefolyt sminkemtől fekete volt a kezem...
- Gyere...hazamegyünk.- karolt az oldalamba, és felsegített...majd Casékra nézett.- Remélem boldog vagy!- kiáltott Casnak mérges hangon, majd szép lassan döcögve sétáltunk és nekem még mindig folytak a könnyeim.

- Nem...én ezt nem akarom...megint az fog történni...Jessica félek...-nyöszörögtem a könnyeimben úszva.

- Meg ne próbáld. Nem leszel öngyilkos. Nem engedem, érted? Fontos vagy nekem. Mint eddig még senki, érted?- kulcsolta össze a kezét az enyémmel, úgy sétáltunk....a holdfényétől megragyogtak a szememben csillogó könnyek.- Nem is értem, hogy, hogy tudok szeretni ennyire valakit mint téged...de ha rád nézek, megtudom.- suttogta, és a félig meddig szabad kezével a szemeimet törölgette.- Faszok miatt meg nem sírunk jó?- suttogta, és egy pillanatra megálltunk...pár házzal előttünk voltunk.

Túl félreérthetően beszél. Ilyeneket nem fiúk szoktak mondani?...lehet én vagyok túl maradi. Lényegtelen, be kell valljam jól esett.

- Segíts...-suttogtam, és a nyaka hajlatába fúrtam a fejemet, úgy karoltam át, és bőgtem a vállán. Rohadt szánalmas vagyok.

- Istenem szegénykém.-suttogta a lányka majd a ház falának dőlt neki, és húzott magával engem is.- Hogy segítsek?Meg ölöm ezt a kettőt ha szeretnéd, csak kérlek ne sírj...- simogatta meg a hátam.

- Ne őket...engem...- suttogtam és megint rákezdtem a bőgésre.

- Ne hülyéskedj jó, és ilyeneket ne mond, mert mindjárt én is rákezdek.- suttogta, és a hátamat simogatta.

- Nincs jövőm érted? Semmi. Egyedül vagyok...Egyedül, és félek ebben a kurva világban. Tudod mennyi mindent kaptam ebben az évben a pofámba? A feléről még nem is tudsz, és amit tudsz az is mennyi minden. Én nem akarom ezt, én ezt így nem tudom!- suttogtam és a pólójába markoltam.

- Fogd be.- suttogta, és lágyan a számra rakta a kezét.- Gondolj bele nekem milyen érzés volt azt 6 évesen végig nézni, hogy a apámnak nem nevezhető genetikai hulladék majdnem halottra verte anyámat. Szerinted milyen volt?Egy hat éves kisgyereket el tudsz képzelni, ahogy kést fog a saját rohadt ereihez? Elhiszed ezt? És az a fasz miatt a suliban is úgy kezeltek, mint egy szardarabot...mert, én is olyan vagyok mint apám...csak épp rohadtul nem. De én itt vagyok, és túléltem. És még anya nem akarta feljelenteni azt a szerencsétlent... Na mindegy. Az a lényeg, hogy kitartani kell, és nem menekülni. Az élet egy ajándék. És ezt főképpen melletted tudtam meg. Tudod mennyit jelentesz nekem? És mi lesz velem, ha te is itt hagysz?

- Élnél tovább nélkülem.- suttogtam.

Erre eltolt magától, és helyet cseréltünk...ő nyomott a falnak.

- Élnék?  Nélküled? Szerinted előtted "éltem"? A fizikai értelemben, igen. De a lelkem olyan volt mint egy darab szikla érted? És miattad lett végre, normális emberi lélek. Nem...nem emberi. Az embereknek egy darab szar van a lelkük helyén... Nem úgy mint neked...Na mindegy...Most tökre félre értheted amit mondani akarok...Nem vagyok beléd szerelmes, csak szeretlek mint barát, oké? És mindennél többet jelentesz nekem.

- Senkinek sem jelentek semmit.- suttogtam lehajtott fejjel.

- Szóval senki vagyok? Már szerinted is senki vagyok? Mi az, hogy semmit sem jelentesz hm? Miért mondtam szerinted ezeket?

- Te is tudod, hogy nem ezt akartam ezzel mondani.- néztem fel rá.- Csak...én...

- Mit te? Látom, hogy össze vagy törve, de fogadd el, hogy igen is szerethet téged valaki, és nem vagy emberi hulladék. Ide hallom a gondolataidat érted? Olyan ember vagy, mint én vagy bárki más. Csak összetörtél. Nem akarok hallani arról, hogy meg akarsz halni. Tudod múltkor mit éreztem? El nem tudod képzelni. Végig sírtam az életemet mikor megtudtam, hogy kórházban vagy. Azt hittem meghalok. Mintha ketté hasadt volna a szívem. Nem tudod elképzelni sem...- Suttogta el a végét, és ő is lehajtotta a fejét.

Én pedig oda léptem hozzá, és megint megöleltem. És ott bömböltem a vállán. A blodogság és a csalódottság egyszerre keveredett bennem. Örültem, hogy így gondolkodik rólam, de amit az előbb láttam...azt sosem akartam. Ezer darabba tört a lelkem, de ő már a felét össze szedte...sosem fogom tudni ezt mind megköszönni neki.