E.t.37. Piros festékszóró...gratulálok!2.

Piros festékszóró...gratulálok!2.

Épp az igazgatóiból jöttem ki, lassú léptekkel, és lehajtotta fejjel. Hát ez valami csodálatos...
Én vagyok lebaszva azért, ami nem az én hibám...hát ez annyira tökjó! Azt sem tudom ki volt az, és most meg itt nyaggat az igazgató, hogy mindent mondjak el amit tudok...de semmit sem tudok, mit mondjak el?! Jó...sokan utálnak a suliban, de talán Ambertől jobban senki sem...Vagy most még is van valami más? De...rá jöttem, hogy Amber nem lehetett. Hisz ő tuti mondta volna, hogy igen ő volt. Mert neki ez dicsőség lett volna, de, hogy mondta, hogy nem...így csak húzta tovább az idegeimet.
Na mindegy, ezt nagyon szépen elmagyaráztam...az a lényeg, hogy érzem, hogy nem ő volt. Mert nem.
Lassan baktattam a folyosón, mikor is a cipőm orra a falnak ütközött, és óvatosan bele fejeltem. Akarom mondani neki döntöttem a fejemet a falnak.
Miért kell engem utálni? Mi rosszat tettem, én ellenük valaha? Azért mert van egy stílusom? Azt is ők alakították ki belőlem. Hajh.
A folyosó tök üres volt...Hogy úgy mondjam, már mindenki haza ment. Csak nekem nem volt erőm.
Egyedül legyek otthon? Vagy rosszabb esetben, ha apa otthon van, figyeljem megint, hogy mit titokzatoskodik? Most komolyan? De tényleg? Felejtsük el.
Semmihez sem volt kedvem. A lábam legyökerezett, és csak a földet bámultam.
Hallottam, cipő kopogásokat. Gondoltam, az egyik tanár lehet az, az is épp haza megy. Tök jó, meg lát engem, és páros lábbal rúg ki a suliból, hogy miért vagyok én még itt délután 3-kor.
Fasza.
Hirtelen megállt a kopogás, a közelemben. Most jön az a rész, hogy fogja magát a tanci néni, és kirángat az iskolából.
Na gyerünk...
De nem szólalt meg...nem szólalt meg, de valami csörrenést hallottam. Mintha valaki a táskájában keresne valamit. De...engem ez miért is érdekel? Perpill, csak megdögleni szeretnék, egyedül...valahol.
Cas is...mióta kirohant a tömegből, azt sem tudom, él-e még, vagy mi van vele. Hahh...na mindegy.
Majd csak arra figyeltem fel, hogy hátulról megránt. Ki baszakszik megint velem?
Megfordultam, és egy olyan nőszemély állt mögöttem, akit még a büdös életben nem láttam.
- Mit akarsz?- szólaltam fel és csak néztem a kisasszonyt...úgy nézett ki, konkrétan, mint egy sarkon álló...esküszöm...és még szépen fogalmaztam...
- Gondolkozz.- vigyorgott, mire én, csak szemet forgattam. Láttam, hogy tart valamit a jobb keze öklében...de nem tudtam mi az.
- Nem tudom, hagyj.- mondtam, majd elindultam kifelé...indultam volna, ha nem ránt vissza,
- Nem érek rá ilyenekre! Mond el amit akarsz, vagy hagyj békén!- visítottam rá.
- Inkább megmutatom.- vigyorgott rám, majd a jobb keze ökléből elővillant, egy bicska.
Erre felvontam a szemöldökömet.
- Ok...menj és vagdosd össze magadat a kedvemért.- mondtam.
- Mást fogok mindjárt össze vagdosni.- vigyorgott rám. Oké, most rendesen be vagy xarrantva...őőő...már meg is akarnak ölni? Háááttőőő...okééé...
- Remélem az egyik barátnődet...- sóhajtottam fel. Kirántottam magamat a szorításából, és megint indultam kifelé.
De mikor azt hittem, már békén, hagy, utánam rohant, és mielőtt a suli ajtón kiléptem volna...a falnak nyomott neki, a bicskáját pedig a nyakamnak szegezve.
Erre elvigyorodtam.
- Azt értem, hogy magadat össze vagdosod, de én nem vagyok emós azért.- vihogtam.
- Anyád...- sziszeget, majd elvigyorodott.- Drágaságom...tudod miért vagyok itt?
- Nem mondtad még...- forgattam szemet. Bármennyire is lazának tűntem, nagyon is be voltam szarva...ez képes lesz engem megölni, ha olyan kedve van...énénénén...nem gondoltam, ennyire komolyan, hogy most akarok megdögleni!Illetve de...de nem egy ribi által!
- Ne legyen ekkora a pofád.- vigyorgott.- Látom rajtad, hogy félsz tőlem.
- Mert te olyan kurva nyugodt lennél, ha egy bicskát tartanának a nyakadhoz, mint most!- visítottam fel.
- Ne ordibálj!- szorította jobban a nyakamhoz.- Ha az egyik tanár ezt látni fogja, örökre búcsút mondhatsz Castól, és az egész életedtől is!- sziszegte aránylag halkan.
- Az életemet leszarom, de mit akarsz te Castól?- kérdeztem nagy szemekkel, mire vigyorogva lehunyta a szemeit.
- Ha leszarod az életedet, akko rmit érdekel?- röhögött fel.- Egyébként nem akarok tőle semmit...csak a lényét. Azt, hogy az enyém legyen. És te ebben nem állíthatsz meg, Ribi emós.- vigyorgott rám.
A szemeiben valami olyan csillant meg, amit még sosem látta, máskor. Az a tipikus gyűlölet, hogy ő még egy embert sem fél megölni, csak, hogy övé legyen az, amit akar.
És a szívemben, is éreztem egy kést, ami már reggel bele fúródott...csak most mélyebbre ment. Az arca elárulta, hogy ő firkált a szekrényemre...Az öklömben össze gyűlt az erő, és izomból behúztam neki egyet, mire a földre került.
- Az életben...soha!- kiáltottam rá.- Nem fogod megkapni! Csak...ha ő akar hozzád tartozni...az pedig nem fog teljesülni!-üvöltöttem a fejébe.
- Egyszer már sikerült...még egyszer is fog.- vigyorgott rám szemtelenül, majd felállt. A bicskát felém irányozta, majd eldobta. De az csak a mögöttem lévő falba csapódott bele jó mélyen.
- Ez...egyszer még meg fog ölni téged.- vigyorgott, és oda ment a falhoz, majd kirántotta belőle, és a vakolat darabra mutatott, ami a földre zuhant.
- Az vagy te...ez pedig én.- mutatott a bicskára vigyorogva.
- Te...te beteg vagy!- pislogtam, majd hallottam, hogy a tanáriból ki jön valaki, én pedig kiszaladtam a suliból.
Nem tudom vele ez után mi történt...de az biztos, hogy kurva nagy veszélyben vagyok...