E.t.33.- Mire jó egy törött vonalzó?

Mire jó egy törött vonalzó?

- Miért csináltad? Én nem így neveltelek! Ez...ez mi volt? Válaszolj már!- kérdezgetett fennhangon anya. Hát mégis miért...
- Nem tudom, jó? Nem tudom.- mondtam már megint félig elsírva magam.
- Mi az, hogy nem?! Ha valaki meg akarja ölni saját magát annak általában oka van, nem de kisasszony?!- sipított a telefonba, mire összeráncolt homlokkal eltoltam a fülemtől. Nem szeretnék hallás károsult lenni azért.
Majd vissza vettem.
- Anya. Hagyj.- suttogtam. Nem fogom elmondani neki mert...féltem...féltem Cast. Mert képes...és...kinyírja telefonon keresztül...átnyúl a telón és megfújtja. Vagy...bármi...
Sóhajtva hallgattam a további papolását arról, hogy nem érdekli, ha még egyszer ilyet csinálok nem fog a gyerekének nevezni, sőt már most sem tudja ki vagyok, mert nem az ő lánya az biztos.
- Esetleg drogozol is?! Vagy talán piálsz?! Amíg apád nincs otthon mit csinálsz ha?!- kérdezgetett. De válaszolni ugyan nem tudtam. Mert folytatta tovább, hogy csináljak amit akarok, ő már leszar engem, és reméli, hogy az öcsém a büdös életben nem lesz akkora fasz mint én (bocsánat a kifejezésért de pontosan így volt kifejezve).
Folytatta tovább a baromságát, mikor villámcsapás ért az agyamba. A szemeim ki tágultak, és az állam a földet súrolta. Pont tojtam rá, hogy ő az ócsárolásomat sorolja, de közbe vágtam.
- Nekem van egy öcsém?- kérdeztem. Mióta az eszemet tudom egyke vagyok. Egy egyke kis senki. Vagy...már...annyira nem tudja ki vagyok, hogy össze keverne valakivel...?
- Mi ez a baromság?! Honnan veszed?! Ne beszélj baromságokat agyalágyult!!!- kiáltott a telefonba.
Most már igazán könnyes lett a szemem.
- Az oké, hogy "nem vagyok a gyereked"! Mert nem fogadsz el olyannak amilyen vagyok! De, legalább ne hazudnál!- sírtam fel.- Vagy ennyire nem ismersz?! Össze kevered a saját gyerekedet valakivel?!- hüppögtem.
A szemeimet törölgetve hallgattam el, és ő egyre jobban felháborodott, hogy kit nevelt. Mert engem kicseréltek a kórházban, nem lehet, hogy az ő gyereke vagyok. Erre a telefont ejtettem ki a kezemből, és izomból zokogni kezdtem.
Ránéztem a fekete és vörös szoba falamra, ami gyémántként csillogott a szememben.
- Én ezt nem bírom...- suttogtam és sírtam tovább( Pardon, közben a kórházból már haza parancsoltak mert "nekem semmi bajom". Áhh nincs csak lelki nyomorék vagyok).
Feltételezem a telefonom szét esett, mert nem hallottam anyám üvöltését. És ezek után csodálkozik, hogy meg akarok halni. Gratulálok.
Magamhoz öleltem a nagy vajszínű plüssmacimat, és abba temettem a fejemet. Senki sincs akinek kisírhatnám magam. De...ha jobban bele gondolok nem is akarok senkit. Mindenki hagyjon engem a francba. Majd...nem lesz senkim és magányos leszek. Hm...magány. Én azt állítom jó dolog. Tessék hülyének nézni...de tényleg. Egyszerűen mindened meg van, miközben semmid sincs. Egy álom szerű világ amiben nem látod meg azokat, akik szeretnek. És rácáfolhatnátok, hogy magam ellen beszélek mert engem sem szeret senki. Valóban?
A közel egy méter nagy macimat ölelgetve zokogtam. A lábaimat szétraktam, és közre fogtam a macit. Így olyan volt, mintha lett volna ott valaki, aki szeret. Aki átölel, és simogat. Simogat a gondolataival, a tetteivel, és a szavaival. Na most csak annyi baj van a macival, hogy ezek közül egyet sem tud...csak beképzelni tudom, hogy gondolatában sajnál. Ha a plüssök élnének...nagy társadalmi életet élnék.
Sóhajtva szorítottam magamhoz és három zavaróan halk kopogást hallottam meg. Igen bizonytalan volt, és sajnálkozó. Mind ezt egy kopogásról állapítom meg...ch. Egy géniusz vagyok.
Nem válaszoltam, hiszen így is csak zokogás lett volna a vége, és a "gyere be!"-ből egy nyöszörgés tele "e" betűkkel.
Hmm...mi is történt aztán? Ja igen.
- N...Nikol...?- szólalt meg egy hang.- Bejövök...jó?- kérdezte ajtón keresztül, majd pár másodperc múlva lassan nyikordult az ajtó és belépett...egy...srác.
Hirtelen megtöröltem a szemeimet és hátra ugrottam, le az ágyról, és teljes testemben a falhoz simultam.
- K...ki vagy?! H-Hogy jutottál be?! Honnan tudod a nevem?!- kérdeztem remegve. Nem...nem jöhetett be csak úgy...De...ki ez?! Milyen betörő?!
- Nyugi nyugi!- hátrált az ajtóhoz feltartott kezekkel.- Nem akarok semmi rosszat oké? Semmi rosszat.- mondta.
Végig néztem rajta...Magas...magasabb mint én vagy egy fejjel. Pedig én sem vagyok törpe. Férfias...még is...olyan 15 éves körül lehet. Mit keres engem egy ilyen fiatal srác...?
Nem szólaltam meg csak hevesen kapkodtam levegőért, és a falnak simultam, és valami tárgyat kerestem szemmel amivel megvédhetem magamat a szükség esetén. Egy törött vonalzót láttam meg, amit fénysebesség gyorsasággal magamhoz kaptam.
- M...menj innen! É-én megöllek! Ne-em tudom ki vagy...de nem ismerlek! Menj innen! Ha-hagy békén!- sikítoztam és a kezemben forgattam az éles khöm...vonalzót. Több mint valószínű, hogy egy műanyag vonalzóval lazán szívesen szúrok valakit. Hol van az Oscar díjam?! Most ide a lábaim elé, és futás a tiszteletemre két maratont!
- Hohohó!- pislogott.- Figyelj öhm...kérdezd meg apukádat. Ő tudja ki vagyok. Kérdezd meg oké?- mondta nyugtató szemekkel.
- Dolgozik és akkor nem lehet elérni.- motyogtam.
Ő lassan leengedte a kezeit.
- De miért őt kérdezzem ha?! Te miért nem tudod kinyögni?!- visítoztam mire az arcán láttam, hogy elsápad.
- Dahmmbn...ez nem olyan egyszerű! Csak hallgass végig!- mondta én pedig rá néztem fél kézzel az arcomat törölgetve majd egy pillanatra a kezemre néztem. A kötést már leszedték de a karcok szépen látszódtak. Bah.
Megint az ismeretlenre néztem.
-D...Daniel vagyok. És...hallottam ami történt...cs-csak segíteni szeretnék.
- Ez rendben is van...de ki tököm vagy?- kérdeztem megint.
- Daniel...Ennyi legyen elég.- mondta és a szájába harapott. Ahogy körbe futtatta a tekintetét a szobámon és megállt a szeme egy Skillet poszteren az ágyam felett, azt nézte.
- Te is szereted a rockot?- kérdezte, mire egyértelműen bólintottam.
Ő elmosolyodott és a telóját vette elő. Egy műanyag tokszerűségben volt, amin fekete alapon egy piros szív volt, majd áthúzva és NO felirat felette, mind ez szürkével.
Óvatosan közelebb mentem, és a vonalzót leengedtem, de a kezemben tartottam. Mikor hozzá értem a tokhoz, rám nézett.
- Ez...- simítottam rajta végig. Furcsán kiemelkedett az X meg a felirat.- Ez...filc.- mondtam.
Ő bólintott.
- Eredetileg csak egy piros szív volt rajta...de aztán ez lett belőle.- mondta, majd a képernyőt felém fordította. Zene felülete egy csomó olyan Skillet szám volt a telóján amiket én is imádok. Lassan elmosolyodtam.
- Akkor ebben egyetértünk.- mosolyogtam. MOSOLYGOK?! Először...mióta...mióta...wáh ><
Bár engem ez az áthúzott szív elgondolkodtat.
- Miért...vettél ilyet...ha...ha aztán...?- böktem a telótokra.
- Nem én vettem.- mondta egyszerűen, majd valamit nyomkodott a telóján, és a zsebébe nyomta.
Na jó...nekem ez nem tetszik...és...ki a tököm ez?!
Furcsa mert, olyan ismerős...
No lényegtelen...majd megkérdezem aput.
De az egyszer biztos, hogy találtam új felhasználást egy törött vonalzóra...gyilkolófegyver!