E.t.33.- Mire jó egy törött vonalzó?

Mire jó egy törött vonalzó?

- Miért csináltad? Én nem így neveltelek! Ez...ez mi volt? Válaszolj már!- kérdezgetett fennhangon anya. Hát mégis miért...
- Nem tudom, jó? Nem tudom.- mondtam már megint félig elsírva magam.
- Mi az, hogy nem?! Ha valaki meg akarja ölni saját magát annak általában oka van, nem de kisasszony?!- sipított a telefonba, mire összeráncolt homlokkal eltoltam a fülemtől. Nem szeretnék hallás károsult lenni azért.
Majd vissza vettem.
- Anya. Hagyj.- suttogtam. Nem fogom elmondani neki mert...féltem...féltem Cast. Mert képes...és...kinyírja telefonon keresztül...átnyúl a telón és megfújtja. Vagy...bármi...
Sóhajtva hallgattam a további papolását arról, hogy nem érdekli, ha még egyszer ilyet csinálok nem fog a gyerekének nevezni, sőt már most sem tudja ki vagyok, mert nem az ő lánya az biztos.
- Esetleg drogozol is?! Vagy talán piálsz?! Amíg apád nincs otthon mit csinálsz ha?!- kérdezgetett. De válaszolni ugyan nem tudtam. Mert folytatta tovább, hogy csináljak amit akarok, ő már leszar engem, és reméli, hogy az öcsém a büdös életben nem lesz akkora fasz mint én (bocsánat a kifejezésért de pontosan így volt kifejezve).
Folytatta tovább a baromságát, mikor villámcsapás ért az agyamba. A szemeim ki tágultak, és az állam a földet súrolta. Pont tojtam rá, hogy ő az ócsárolásomat sorolja, de közbe vágtam.
- Nekem van egy öcsém?- kérdeztem. Mióta az eszemet tudom egyke vagyok. Egy egyke kis senki. Vagy...már...annyira nem tudja ki vagyok, hogy össze keverne valakivel...?
- Mi ez a baromság?! Honnan veszed?! Ne beszélj baromságokat agyalágyult!!!- kiáltott a telefonba.
Most már igazán könnyes lett a szemem.
- Az oké, hogy "nem vagyok a gyereked"! Mert nem fogadsz el olyannak amilyen vagyok! De, legalább ne hazudnál!- sírtam fel.- Vagy ennyire nem ismersz?! Össze kevered a saját gyerekedet valakivel?!- hüppögtem.
A szemeimet törölgetve hallgattam el, és ő egyre jobban felháborodott, hogy kit nevelt. Mert engem kicseréltek a kórházban, nem lehet, hogy az ő gyereke vagyok. Erre a telefont ejtettem ki a kezemből, és izomból zokogni kezdtem.
Ránéztem a fekete és vörös szoba falamra, ami gyémántként csillogott a szememben.
- Én ezt nem bírom...- suttogtam és sírtam tovább( Pardon, közben a kórházból már haza parancsoltak mert "nekem semmi bajom". Áhh nincs csak lelki nyomorék vagyok).
Feltételezem a telefonom szét esett, mert nem hallottam anyám üvöltését. És ezek után csodálkozik, hogy meg akarok halni. Gratulálok.
Magamhoz öleltem a nagy vajszínű plüssmacimat, és abba temettem a fejemet. Senki sincs akinek kisírhatnám magam. De...ha jobban bele gondolok nem is akarok senkit. Mindenki hagyjon engem a francba. Majd...nem lesz senkim és magányos leszek. Hm...magány. Én azt állítom jó dolog. Tessék hülyének nézni...de tényleg. Egyszerűen mindened meg van, miközben semmid sincs. Egy álom szerű világ amiben nem látod meg azokat, akik szeretnek. És rácáfolhatnátok, hogy magam ellen beszélek mert engem sem szeret senki. Valóban?
A közel egy méter nagy macimat ölelgetve zokogtam. A lábaimat szétraktam, és közre fogtam a macit. Így olyan volt, mintha lett volna ott valaki, aki szeret. Aki átölel, és simogat. Simogat a gondolataival, a tetteivel, és a szavaival. Na most csak annyi baj van a macival, hogy ezek közül egyet sem tud...csak beképzelni tudom, hogy gondolatában sajnál. Ha a plüssök élnének...nagy társadalmi életet élnék.
Sóhajtva szorítottam magamhoz és három zavaróan halk kopogást hallottam meg. Igen bizonytalan volt, és sajnálkozó. Mind ezt egy kopogásról állapítom meg...ch. Egy géniusz vagyok.
Nem válaszoltam, hiszen így is csak zokogás lett volna a vége, és a "gyere be!"-ből egy nyöszörgés tele "e" betűkkel.
Hmm...mi is történt aztán? Ja igen.
- N...Nikol...?- szólalt meg egy hang.- Bejövök...jó?- kérdezte ajtón keresztül, majd pár másodperc múlva lassan nyikordult az ajtó és belépett...egy...srác.
Hirtelen megtöröltem a szemeimet és hátra ugrottam, le az ágyról, és teljes testemben a falhoz simultam.
- K...ki vagy?! H-Hogy jutottál be?! Honnan tudod a nevem?!- kérdeztem remegve. Nem...nem jöhetett be csak úgy...De...ki ez?! Milyen betörő?!
- Nyugi nyugi!- hátrált az ajtóhoz feltartott kezekkel.- Nem akarok semmi rosszat oké? Semmi rosszat.- mondta.
Végig néztem rajta...Magas...magasabb mint én vagy egy fejjel. Pedig én sem vagyok törpe. Férfias...még is...olyan 15 éves körül lehet. Mit keres engem egy ilyen fiatal srác...?
Nem szólaltam meg csak hevesen kapkodtam levegőért, és a falnak simultam, és valami tárgyat kerestem szemmel amivel megvédhetem magamat a szükség esetén. Egy törött vonalzót láttam meg, amit fénysebesség gyorsasággal magamhoz kaptam.
- M...menj innen! É-én megöllek! Ne-em tudom ki vagy...de nem ismerlek! Menj innen! Ha-hagy békén!- sikítoztam és a kezemben forgattam az éles khöm...vonalzót. Több mint valószínű, hogy egy műanyag vonalzóval lazán szívesen szúrok valakit. Hol van az Oscar díjam?! Most ide a lábaim elé, és futás a tiszteletemre két maratont!
- Hohohó!- pislogott.- Figyelj öhm...kérdezd meg apukádat. Ő tudja ki vagyok. Kérdezd meg oké?- mondta nyugtató szemekkel.
- Dolgozik és akkor nem lehet elérni.- motyogtam.
Ő lassan leengedte a kezeit.
- De miért őt kérdezzem ha?! Te miért nem tudod kinyögni?!- visítoztam mire az arcán láttam, hogy elsápad.
- Dahmmbn...ez nem olyan egyszerű! Csak hallgass végig!- mondta én pedig rá néztem fél kézzel az arcomat törölgetve majd egy pillanatra a kezemre néztem. A kötést már leszedték de a karcok szépen látszódtak. Bah.
Megint az ismeretlenre néztem.
-D...Daniel vagyok. És...hallottam ami történt...cs-csak segíteni szeretnék.
- Ez rendben is van...de ki tököm vagy?- kérdeztem megint.
- Daniel...Ennyi legyen elég.- mondta és a szájába harapott. Ahogy körbe futtatta a tekintetét a szobámon és megállt a szeme egy Skillet poszteren az ágyam felett, azt nézte.
- Te is szereted a rockot?- kérdezte, mire egyértelműen bólintottam.
Ő elmosolyodott és a telóját vette elő. Egy műanyag tokszerűségben volt, amin fekete alapon egy piros szív volt, majd áthúzva és NO felirat felette, mind ez szürkével.
Óvatosan közelebb mentem, és a vonalzót leengedtem, de a kezemben tartottam. Mikor hozzá értem a tokhoz, rám nézett.
- Ez...- simítottam rajta végig. Furcsán kiemelkedett az X meg a felirat.- Ez...filc.- mondtam.
Ő bólintott.
- Eredetileg csak egy piros szív volt rajta...de aztán ez lett belőle.- mondta, majd a képernyőt felém fordította. Zene felülete egy csomó olyan Skillet szám volt a telóján amiket én is imádok. Lassan elmosolyodtam.
- Akkor ebben egyetértünk.- mosolyogtam. MOSOLYGOK?! Először...mióta...mióta...wáh ><
Bár engem ez az áthúzott szív elgondolkodtat.
- Miért...vettél ilyet...ha...ha aztán...?- böktem a telótokra.
- Nem én vettem.- mondta egyszerűen, majd valamit nyomkodott a telóján, és a zsebébe nyomta.
Na jó...nekem ez nem tetszik...és...ki a tököm ez?!
Furcsa mert, olyan ismerős...
No lényegtelen...majd megkérdezem aput.
De az egyszer biztos, hogy találtam új felhasználást egy törött vonalzóra...gyilkolófegyver!

E.t.32. Szeretem a pszihodokit~

Szeretem a pszihodokit~

       - Miért kellett ezt?- kérdezte fél óra üres némaság után, a lábával a padlót rugdalva. Én vállat vontam.
- Mert szeretlek.- sóhajtottam.- És nem akarlak elveszíteni.
       Igen, végre tudok beszélni. Apropó ez a beszélgetés kerek két hét múlva zajlott. Az előtt meg sem szólalt egyikünk sem a csodás kis öngyilkossági kísérletemről, csak én sírtam napokon át miatta. Dehátaznembaj...Lehet már kiderült, a párbeszéd Cas és köztem folyt.
      - Ha szeretnél, nem akartál volna-....szóval érted.- sóhajtotta, és felállt a székből. Az ablakhoz sétált. A napfény besütött az ablakon, így úgy nézett ki mint egy fekete angyal. És valóban az is volt.
Némán hallgattam. Valóban igaza is volt. Nem tehetek róla...idióta vagyok. Egy rohadt idióta.
Hangosan felnyögtem, és a párnába vertem bele. Ne kéne magamat szapulni egész nap. Lelki roncs leszek...heh, kit érdekel, hogy már az is vagyok?:"D
Sóhajtva keltem fel az ágyról, és mezítláb csattogtam oda mögé.- Higgy nekem...kérlek.- sóhajtottam, és végső elkeseredésemben karoltam át a mellkasa körüli részt hátulról.
- Nem kellett volna.- sóhajtott, és lesütötte a szemeit, ökölbe szorította a kezeit. Kérdően pislogtam  fel, bár ezt ő nem láthatta.- Nem kellett volna Arminnal...- sóhajtotta sziszegve.- És nem kellett volna ilyeneket a fejemhez vágnod. Én nem olyan vagyok. Tudod, hogy nem ütnék meg lányt soha. Téged pedig legvadabb álmaimban sem.- sóhajtotta, és megfordult, kicsit eltolva magától.- Miért? Te vagy a legnagyobb hanggal, hogy semmit sem úgy csinálunk, hogy azt később megbánjuk. Akkor ezt most miért?- kérdezte össze vonva a vállait és a szemöldökét.
- Nem tudom.- sóhajtottam. Nem bírtam a szemébe nézni. Barom vagyok. Egyet sóhajtottam.- Hirtelen haragú vagyok...és makacs.- mondtam.- De...bocsánat, de te sem voltál valami...valami olyan, aki elhiszi, hogy...nem én...hanem ő engem...a folyosón...
- De az full más! Basszus ha te engem meglátsz a folyosón smárolni valakivel, azt a másik valakit fogod okolni vagy engem? Gondolj már bele! És ne fogd rám!- mondta, és full iagaza is volt. Én nem tehetek erről. Ez van...egy nyominger vagyok.
       A beszélgetés nem folytatódott, nem, mert nem válaszoltam, mert nem tudtam. Meg vagy fél óra múlva a psziho doki ki is parancsolta Cast mert ugye, pszihomókushoz is kell járnom, mivel öngyi akartam lenni....jogos...végül is lehet jobb lesz...de kevés esélyét látom. Bár egy próbát megér...Csak anyu akadt ki "Kicsit", hogy még ezt is fizetheti...neeem, nem azzal van baja, hogy miért akartam kinyírni magamat, hanem, hogy mennyibe kerül a doki. Heh, szeretlek.
- Meséljen egy kicsit magáról. - mosolygott a férfi kedvesen. Mintha egy pszichopata állat lennék...ááhh de furcsa ><
Miután mosolyogva elmagyaráztam neki, hogy tegezzen le, mert idegesít, hogy 60 évesnek tekint xd- mellesleg ő vagy 35 szóval...xd- azután elgondolkoztam mit mondhatnék.
- Egy 3 tagú családban élek. Apa, anya, én. És még velünk lakik...lakott...lakik a barátom.- mondtam. Nem tudom, most per pillanat ott-e van még...vagy nincs...- Anya Angliában egy öhm...ilyen...- hasított belém a tudat, hogy valóban nem tudom mit is dolgozik.- valami...lakásokkal...csinál...valamit...- motyogtam el a végét elhúzott szájjal, és felhúztam az ágyon a lábaimat, és átkaroltam azokat.-és csak havonta jön haza egy-egy napra...de azt sem mindig.... Apa pedig...faipari vállalatnál dolgozik a városban...reggeltől estig.- suttogtam el, és megvontam a vállamat.
A doki bólintott, és elgondolkodva tettem fel az újabb kérdést.
- A barátod volt itt?- kérdezte az ajtó felé bökve a fejével.
Bólintottam, és elhúztam a számat. Barátom...ki tudja, hogy most is az-e még. De nem érdekel, nem körülötte forog a világ! Nikol szard már le! Hahh~
- És a szüleid? Itt vannak?- kérdezte elmosolyodva.
Megráztam a fejemet.- Anya...szerintem Angliában...Apu pedig...Cast...akarom mondani a barátomat nyírja ki épp valahol.- húztam el a számat újból.
És mind ez miattam...egyszerűen perfekt...
A doki bólintott, majd valamit felírt egy papírra, konkrétan az ő dossziéjábavagymiazba...
- Szeretném ha rajzolna egy fát.- mondta kedvesen mosolyogva.
- Egy...egy fát?- kérdeztem, hülyén nézve.
- Ne gondolkozzon, csak rajzoljon egy fát.- mosolygott kedvesen, és adott egy lapot,, és egy tollat.
Leraktam a lapot az éjjeli szekrényre, és...és rajzoltam egy fát. Én...fát soha a büdös életben nem tudtam rajzolni, de azért rajzolok neki egy fát xd
Oda firkáltam, majd oda adtam neki, mire bólintott, és azt is elrakta, majd felállt.
Oda nyújtottam neki a tollat, mire kedvesen mosolyogva elvette, és mondta, hogy mára végeztünk, és holnap megint jönni fog.
Hátjajjdejó.
Most már teljesen és hivatalosan egy idióta agytalan himbilimbi vagyok. Ha már agyturkászhoz kell járnom...csodás.
Ch...szeretem a pszihodokit~

E.t. 31. Ez is jól kezdődik...

Ez is jól kezdődik....

- Te miattad van, érted?! Ha nincs ez a kis játékod ez mist mind nincsen!- hallottam egy elmosódott kiáltást. Olyan ismerős férfi hang volt.
Ez volt az első, amit feldolgozott az agyam. A második, hogy egyszerűen kikúrtul fáj a fejem, és a kezem.
Erre kicsit össze húztam magam...
Na várj...én most élek?
Lassan kinyitottam a szemeimet, és egy homályos világ tárult a szemeim elé. Fehér kórházi szoba, két alakkal.
Hmm...mintha ez már egyszer megtörtént volna nem de?
- Ehhez nincs jo-...- szakadt félbe egy másik mondat, majd lépteket hallottam magam felé, és csak egy erőtlen hangra lettem figyelmes.
- Jól...?- hagyta félbe a mondatát, egy sóhajtással. Egyértelműen nem, nem vagyok jól, amire ő is rá jöhetett. De...ki ő?
- Húzz innen. Miattad van itt. Látni se akarlak a közelében.- sziszegte a másik, aki szintén oda csoszogott hozzám.
Egy erőtlent nyögtem megszólalás helyett, hiszen a beszéd nem akart menni...
- Nikol...tudod ki vagyok?- kérdezte, a hang gazdája, aki először csoszogott oda hozzám.
Elkezdtem hunyorogni, illetve pislogtam párat. Nem igazán láttam semmit...de mikor már a szaglásom kiéleződött, megéreztem azt a bizonyos finom illatot. Ki más lett volna, ha nem Castiel?
Erre valahogy egy eldeformálódott mosoly féleséget erőltettem magamra, majd újból meg akartam szólalni, de nem ment...
Majd eszembe támadt az ötlet, hogy leessen neki, hogy vágom mi van, megfogom a kezét.
Ez meg is volt valósítható, hiszen a derekam mellett támaszkodott meg a kezével.
Óvatosan lelöktem a kezemet a hasam tájékáról, így az ő kezén landolt az enyém. Huh...
Erre szinte láttam a lelki szemeim előtt, hogy mosolyog. Ezt nem tudom biztosra állítani, de a kezemet azt megfogta.
Mérges motyogás/morgás hallatszott a másik személytől. Nem igazán tudom ki lehetett, de meg sem szólalt továbbá.
Lassacskán kezdett kitisztulni a kép, és erősen hunyorogva megállapítottam, hogy a másik férfi, az bizony az apám...
Nagyot sóhajtottam. Bár meg tudtam volna szólalni...de nem ment. Egyszerűen nem. Nincs erő a torkomban.
Cas megszorította a kezeket, úgy nézett a homályos kétségekkel teli arcomra.
- Minden oké?- kérdezte furcsálló arccal.
Nem semmi sincsen. Csak megnémultam, bocs...most komolyan, hogy válaszoljak?
Üres, semmit mondó, nehézkes váll rándításomat talán megértette. Talán nem.
Annyi kétség...nekem erre nincs szükségem. Mi lett Cassal? Apa miért ilyen ellenséges vele? Mióta vagyok itt? Milyen nap van? Mi történt a mentő után? Van egyáltalán kezem?!
Az utolsó kérdésemre meg is tudtam a választ, hogy le néztem a kezemre. Hát van...csak nem látszik belőle semmi, hiszen tele van kötözve. Azt hiszem nem is csoda, a vagdalás után.
- Áhh kisasszony!- csendült fel egy férfi hang...ne...ne!- Csodás, végre felébredt.- csapta össze a tenyerét. Hát hogyne. Ugyan az a szórakozott idióta, mint a kómám alatt. Ehehehezahahaz...Jájjdegyó...
Erre nem szóltam semmit, mert ugye nem tudtam...de ha tudtam volna akkor is max egy feljajdulást eresztek ki "örömömben".
- Hogy tetszik lenni a kis hölgy?- vigyorgott
Hát, hogy? Mocskos szarul...
De mivel ezt nem tudtam kijelenteni, így csak egy száj elhúzással reagáltam le. Rosszul basszus...
Amúgy meg, ez milyen "magyaros" mondat volt? Pöh...
- Áhh értem. Ez rendben is van.- mondta. Kösz. Magyarul jó, hogy mosottszarul vagyok...már bocsánat a kifejezésért. Hát tessék bekapni.
- Miért nem tud megszólalni?- fordult a doki felé Cas, a kezemet még mindig szorongatva. Hát szorongassad csak...miattad vagyok itt, marha...Bár nem tudom, hogy valójában haragszom-e rá... maradjunk annyiban, hogy neheztelek. Bár szerintem magamra jobban haragszom mint rá, hiszen...én tett az i-re a pontot azzal, hogy lesmároltam Armint khömm...
- Mert - folytatta a doki - még túl gyenge a beszédhez.- mondta egyszerűen. Hátttőőő...miért van olyan érzésem, hogy túl lazán kezel...?

És eleve, erre én is rájöttem... Sóhajtottam egyet, és Cast néztem, amint elég érdekes fejjel, caslódottan méregeti a dokit.

- Mikor lesz jobb...?- kérdezte.

- Nem tudni...de jobb esetben pár óra...rosszabban pár nap...és még rosszabban meg pár hét...- mondta a doki.

Na ez is jól kezdődik.