Egyéb történet 21.

Castiel karjaimból csak apám haragos hangja tudott kiszakítani, és azt is csak nagy nehezen, és akkora sóhajjal, hogy azthittem kiszakad a tüdőm. Elkezdett pakolni, hogy milyen hülye vagyok de mégis örül, hogy élek. Az utóbbira egy mosolyt eresztettem el, és ekkor merült fel a téma, hogy anyám az hol van.
- Most miért nem válaszoltok?- néztem a fiúkra, ahogy nagy nehezen felültem az ágyon, ami egyébként tényleg nehéz, ha ilyen csövek vannak mindenedbe bekötve és ha megmozdulsz a helyük el kezd fájni de mint állat.
- Ni...- kezdett bele Cas, épp a kórházi csempe mélyreható tanulmányozása közben.
A mondat kezdet félbehagyására csak egy hülye, " Mondjatok már valamit!" fejjel néztem rájuk.
- Anyukád elutazott.- szólalt meg apu, valami nagyon keserű hangon. Szinte fájt minden egyes szava.
- Hova?!- akadtam ki, hiszen ő nem az az utazgatós típus, főleg nem egyedül.
- Hát...itt kirugták mert nem tudott figyelni a munkájára, mivel feszt te jártál a fejében és....- még mondott itt egy regényt de ez a félmondat úgy hatott rám mintha egyszerre csapott meg volna ezernyi villám. Egy pillanatra a tér és az idő is mintha megállt volna körülöttem, és láttam magam előtt a képet, ahogy anya mentegetőzik a főnökének, hogy "Sajnálom, igyekszek!" meg "Ne haragudjon, többet nem forduk elő!" és a többi. Borzalmas.
Csak az zökkentett ki a gondolataimból, hogy Cas megszorította a kezemet és az arcomba hajolva szólongatni kezdett.
- Hahó! Itt vagy?
- Öhm ...- "válaszoltam" visszatérve immár a valóságba.
- Sajnálom, nem akartalak lesokkolni...- mindta apu bűnbánó hangon.Pedig sikerült...
- De...de most hol van? És hova utazott? És...és mi?- kérdezgettem a fejemet rángatva ide-oda.
- Ki...ki ment külföldre. Egy ingatlan ügynökséghez
- De pontosan hova??- kérdeztem már végképp lefagyva.
- Hát...Londonba.- jött a válasz. Asszem innentől fel is akaszthatom magam...Mi az, hogy Londonba?! Úr isten! Az cseszettül messze van!
- A...Lon...Lond...oaaaa....- nyökögtem felhúzott szemöldökkel és tátott szájjal. Ezek után már csak az hiányzik, hogy kiderüljön, Tess meg itt fekszik a mellettem lévő kórteremben mert karambolózott a busz amivel jött meglátogatni vagy nem tudom...
- Nikoo....- szólongatott újból Cas.
- Castiel...megtennéd, hogy egy kicsit ki mész?- kérlelte apa, Cas pedig felvont szemöldökökkel válaszolt neki, majd kissebb töprengés után, elindult ki, a kórteremből.
- Apa miért k.. ?- kérdeztem, de apa közbe vágott. Miután Cas kiért és kintről megtámasztotta a falat, apu megszólalt.
- Nem tudod elhinni, ez a fiú mennyit volt itt melletted.- momdta.- Suli után egyből idejött, minden egyes nap, a négy és fél hónapon keresztül. És figyelt rád, meg néha még beszélt is hozzád.- mondta lágy hangon, és halkan, hogy meg ne hallja a kint ácsorgó delikvens.- Büszke lehetsz rá.- mondta még befejezve a gondolatot.
- Castiel...itt...minden...nap?- vontam fel a szemöldökeimet. Azért ezt nem gondoltam volna...Esetleg azt, hogy vérig van sértve és totál haragszik rám azért mert...konkrétan mandnem meghaltam.
- Igen.- folytatta apám.- És...igazából, olyan rossz állapotban voltál, hogy már 2 hete le akartak kötni a gépekről. De ő dacosan harcolt érted. És ennek köszönhetően vagy most itt. - mondta, kifelé nézve a kórterem ablakán.- Csak ezt szerettem volna ha tudod.- mondta megnyugvó hangon, meleg mosollyal. Azzal felállt, és az ajtóhoz indult, és vissza hívta Cast. Ő még mindig félig felvont szemöldökkel nézett, de végül vissza jött.
- Kicsit magatokra hagylak titeket. Fáradt vagyok...szerintem iszok egy kávét...Te kérsz?- nézet Casra aki egy "Nem"-et bólintott.
Apa kiment, én pedig ott ücsörögtem az ágyon, Cassal szemben, aki egyre csak állt...és állt.
Én elmosolyodtam mire, egy kérdő tekintetet vetett rám.
- köszönöm.-ennyit mondtam mosolyogva.
- Micsodát?- kérdezte ugyan ezzel a tekintettel. A hangján meglepődtem, hiszen egy nagyon enyhe, lágy hangot hallottam.
- Megmentetted az életem.- mondtam felnézve rá, kedves mosollyal.
- Csak magadnak köszönheted, hogy ilyen kitartó voltál.- mondta elmosolyodva egy aprót.
- Dehogy. Ha te nem vagy mellettem, lehet, hogy fel sem ébredek. Sőt...ha te nem vagy, két hete a hullaházban tengetném a napjaimat. Eszementül hálás vagyok.
- Ne mondj már ilyeneket.- azzal közelebb hajolt.- Te voltál erős és te ébredtél fel. Nekem ehez semmi közöm. Csak, amit te nem tudtál megtenni, pedig fordított esetben megtettél volna, hogy nem szállsz le addig a dokikról, amíg nem hagynak élni, én tettem meg. Bár mondjuk nekem nincs semmi női bájam, hogy azzal sikerült volna.- kuncogta el a végét.
-Hülye.-  boxoltam bele vigyorogva a vállába.- De a cuki nővércicusoknak biztos tetszettél. Főőőleg, hogy,Amint hallottam, naponta ide jártál.- mondtam mosolyogva.
- és szerinted az engem hol hatott meg, mikor te meg itt fekszel?- tűrte el az arcomba beleomló tincseket.
En kicsit elpirultam mivel jol estek a szavak.
- Szeretlek...- mondtam mosolyogva és megcsókoltam. Ő elkuncogta magát és megölelt. Na figyi. Nem tudom mi történt ezzel a pasival kicsit több mint négy hónap alatt de gyökerestől megváltozott. Több mint ffuuuurrccsaaa. Remélem ennek semmi káros hatása nem lesz ránk nézve...
Hirtelen az éjjeli szekrényemen rezegni kezdett a telefonom. Anya hív. ANYA, AKI KINT DOLGOZIK LONDONBAN!!! És gondolom baromira haragszik rám.
Remegő kezekkel nyúlok a telefonért és felveszem.
- Sz-szia.- köszöntem bele félve.
- Kislányom...- hallottam a megkönnyebbült hangot a vonal végéről.- Hogy vagy? Minden rendben? Ugye nincs semmi bajod? Van ott valaki melletted?...- záporként zúdultak ki anyám szájából, majd az én fejemre a kérdések. Én sűrűn pislogni kezdtem. Közben egyébként Cas a kezemet szorongatta....tudnám miért.
- Hé' nyugi.- szóltam bele már az ezer ötszázadik kérdésnél. Nyugi, jól vagyok semmi gáz.- mosolyogtam. A mondatomra csak hevesen azt hallottam, hogy mi az, hogy semmi gáz? Mejdnem meghaltál! és társai. De jó, érthető volt végül is a kiakadás.
Mire nagyjából lenyugodott megszólaltam.
- Figyi...öh....igaz...hogy kint vagy?- kérdeztem.
- Hol?
- L-Londonban.- sóhantottam ki. Olyan nehéz volt ezt mimondani...de bocsánatot akarok kérni ha ez tényleg így van.
- ...igen.- hangzott a halk, még is szívfacsarító mondat. Fájt. Konkrétan az életét keserítettem meg. Elvesztette miattam a családját, ami, neki mindennél fontosabb volt. Az alsó ajkamba haraptam, így tudtam csak vissztartani a sírást.
- Én...én sajnálom!- kiáltottam bele. A momdat hatására, akartam vagy nem, lecsordult pár könnycsepp az arcomon. Pár? Az nem kifejezés. Tizesével hullottak egymás után. De nem finoman fogalmazok, mert tényleg, össz ennyi. Nem zokogtam, a hangomról hallani sem lehetett, hogy sírok, egyedül csak is a megbánást és a sajnálatot.
- Nikky. - kezdett bele. Könyörgöm...mik ezek a becenevek már megint?!- Ne sajnáld. Itt jobban keresek. Csak kevesebbet jövök majd haza.- mondta komolyan.
- És ez olyan kis dolog?!- kezdtem isten igazából zokogni. Fájt. Nagyon. De hozzáteszem nem vagyok sírós falyta. De ez igen is eszméletlen volt. Elejtettem a telefont, a takarómon landolt. Én Cas vállába temettem a fejemet, úgy zokogtam tovább. Cas felvette a takaróról a telefont és beleszólt egy elnézést majd kinyomta. Átkarolt, és nyugtatgadni kezdett.
- Na. Semmi baj. Nincs semmi baj.- suttogta, ahogy egyre a hátamat simogatta. Én nem tudtam abbahagyni a zokogást. Nem tudom mi történt velem, de valami eltört bennem. A szivem mintha össze tört volna darabjaora, pedig el sem veszítettem senkit. De anyámnak ez a hangja és ahogy ezt mondta...az a ridegség...fájt.
Egy jó időre erre az incidensre, illetve mire felfogtam, hogy lehet örökte elveszítettem anyámat, csörög a telefonom. Én egyre csaka fiu vállába borulva voltam. Ő ránézett a kijelzőre, és megkocogtatta a vállamat, majd annyit mondott, hogy Tess. Kizárásos alapon Tess hívott. Nagy nehezen kimásztam Cas öleléséből, majd megtörölgetve a szemeimet, felvettem a telefont.- igen?
- NIKOL!!!- kiáltott bele Tes, épp, hogy nem sírva.
- Hé na. Itt vagyok.- mosolyogtam egy aprót amit ő ugye nem láthatott.
- Istenem de rég vártam már ezt!- sírt már tényleg.
- Nyugi van. Élek és virulok.- mondtam barátságos hanggal.
- úgy hiányoztál!- mondogatta már alig kivehetően annyira sírt.- Megijedtem, hogy elveszítelek.- mondta zokogva.
- Hé' hagyd abba.- kuncogtam.- Inkább gyere ide.
- Ez az igazi Nikol.- mondta azz első mondatomra utalva.- Jövök.- momdta vidáman de még mindig sírva majd letette.
- Várj...- ráncoltam össze a homlokomat.- Ő múltkor csak árutazóban volt itt nem?- néztem Casra.
- Kihagyta egy időre a sulit és...- mondta de közbe vágtam.
- Négy hónapot?! Basszus mindenki életét elcseszem!- akadtam ki.
- Hé' Nikol nyugi.- fogta le a kezemet, mert képes vagyok, és belevágok a falba ami nem feltétlen jó...hozzáteszem a következő ez pett volna...nem egyszer előfordult már. Az ált. sulimban mái napig(amint tudom)ott van az öklöm nyoma a falban...az miatt mert jól felidegeltek.- Maga vállalta.- folytatta Cas - Nem kellett volna ha nem akarja.
- És anyám? És te? Te jártál suliba legalább? Mond, hogy nem lógtál hónapokat kérlek!
- Nyugi van. Nem lógtam...nem mindig...de én eleve nem tartózkodom valami baromi sokat a suliban khömm...
- Öh...mandjuk ja.- néztem az ajtóra.
Egy szó mint száz. Ez. A. Pasi. Teljesen. Más. Lett. Nem tudom mi történhetett de ennyire még nem éreztem közel magamhoz. Soha... Lehet csak a stressz volt ami miattam érte? Vagy...valami teljesen más?

/kicsit hosszabb mint az eddigiek, deee ezzel kérek bocsit, hogy most kicsit tóbb ideig nem volt rész :) /