Egyéb történet 20.

...
- N-Nik...ol...ugye tudod, hogy halványodsz?- tette fel a kérdést Cas.

- Ohmm?????- néztem magamra. Úgy néztem ki mint egy szellem.

- Ne...ugye nem akarsz itt hagyni?- kérdezte Cas. Érezhetően olyan hanggal, mintha szíve egy darabját akarnám kitépni.

- Sajnálom!- ennyit kiáltottam oda neki, egy legördülő könnycseppel, majd egy puffanás és eltűntem. Újból csak a nagy feketeséget láttam, meg hallottam egy idegesítő hangot.

Bipp...bipp...bíííp...

Ez az idegesítőhang...mi ez?! Várj...én...ha tudok gondolkodni akkor...

Azzal hirtelen kipattantak a szemeim és felkiáltottam.

-ÉLEK!- nyíltak tágra a szemeim ahogy hirtelen a kiáltással egy időben felültem az...ágyon? Áááágy??? Hol a pics*ba vagyok?!

Ekkor körbe néztem. Fehér falak. A mellkasomra meg mindenhova nyomorult csövek kötve...és mire észbe kapnék egy rohanó nővér suhan be hozzám.

- Kisasszony! Jól van? Feküdjön vissza!- parancsolt rám, ahogy visszanyomott az ágyra.

- öhm...- össz-vissz ennyi jött ki a számon.

Egy nagy levegő, azzal már kezdett nekem magyarázni.

- Nyugodjon meg! Ilyen állapotban nem jó a sok stressz!- mondogatta aggódóan.

- Milyen...állapotban?- kérdeztem igen értetlenül. Azt úgy kb leszűrtem, hogy egy kórházban vagyok de..miért ?

- Egy pillanat, és hívom a doktor urat, mindjárt meg magyarázza.- azzal kisuhant az ajtón.

Kórház? Doktor? És...hogy kerülök én ide? Fél perce még Cassal voltam a suliban! Ez most, hogy van?

Fél percre a gondolatra, fehér köpenyes inges férfi jelent meg "főorvos" táblával a neve alatt.

Én, még is, hogy kerülök a főorvos betegei közé? Oda nem csak a súlyos esetek mehetnek? Miiiiii? Na jó én ezt tényleg  nem értem..

- Üdv kisasszony.- köszönt  doki jóízűen.- Végre látom ébren is.- mosolyodott el.

- Ébr...IS?!- akadtam ki. Hogy máshogy látott még? Ezt...nem értem...

- öhm igen. Tudja elég sokáig feküdt itt.-  mondta. Valamiért elég szórakozottnak látom ezt a hapsit. Mire befejeztem a gondolatot, egy újabb rohanó alak jelent meg a szobámban.

- NIKOL!!!- kiáltott rám, egy vörös hajkorona, egy vörös-feketeség, egy irtó cuki pasi, vagyis egy Cas.

- Ca...- ennyit tudtam kinyögni meglepődöttségeben, de ha tudtam volna, se hagyta volna a doki mivel ezzel a lendülettel Casra is mordult.

- Tudja, hogy az intenzív osztályra nem jöhet csak így! Főleg ne rohangáljon meg ne ordítozzon.

- Hát ez engem annyira érdekel...- forgatott szemet, majd odasietett hozzám és letérdelt az ágyam mellé.- Jól vagy?- kérdezte lehető leglágyabb hangján.

- Öhm...azt sem tudom miért fekszek itt, szóval nem tudok viszonyítani.- mondtam ki nagy nehezen. Valami...mintha más lett volna Cason. Valami amit egyenlőre nem tudok, hogy mi.

- Ja, hát persze. El is felejtettem. Maga kómában volt.- mondta a doki. ~ elvileg ez meglepő, de végül is ezt tudtam a betűkből.~ gondoltam majd Casra néztem.

- Hmmm?- figyeltem fel a két hímnemű tag elkomorodására.- Mi az?- kérdeztem. Cas csak felállt és az ablakhoz indult.

- Uram ez annyira nem jó ötlet...- mondta a doki, de Cast rohadtul nem érdekelte mit magyaráz. Fogta magát és kihúzta a függönyt. Olyan délután 2 tájt lehetett de amit kint láttam az igen furcsa. Hó! Minden havas. De...szeptemberben?

Értetlenkedtem magamban. Csak párat pislogtam, hogy nem e káprázik a szemem de nem...majd felültem az ágyon, és értetlenül néztem mindkettőre.

- Ni...4 és fél hónapig nem voltál ébren.- mondta Cas a földről átvezetve rám a tekintetét.

Engem ez úgy ért mint derült égből villámcsapás...bár nem is volt az a bizonyos ég eddig sem derült.

Csak maradtam kerek szemekkel magam elé és azt sem tudtam élek-e vagy halok.

Négy hónap...az rohadt sok! Ch...négy...több mint négy. De ez olyan lehetetlennek tűnik. De az engem jobban aggaszt, hogy Castiel miért tűnik ilyen furcsának.

- Kisasszony...!- szólongatott a doki. Én erre csak felkaptam a fejem. És először rá néztem majd Casra meredtem.

Cas erre félig felhúzta a szemöldökét, majd kifelé kezdett bámulni az ablakon.

- Khöm...úgy látom rám már itt nincs szükség...- mondta a doki.- Ha még szeretnének valamit megtudni szóljanak egy nővérnek...illetve ha a hölgy mögött levő kapcsolót megnyomják automatikusan jön egy nővér.- sóhajtotta majd elköszönt és kiment.

Pár másodpercig csak a rám kötött gépek pittyegése és a doki halk léptei, ahogy kiiszkolt, ennyi hallatszott.

De Cas végre felém fordult.

- Miért csináltad ezt ha?- kérdezte elég haragosan.

- M...mit?- kérdeztem értetlenül.

- Azt, hogy csak eleve kiszöksz tőlem és Vaterod elől! A kórházban mindenki temetni akart érted?! Két napod lett volna és lekötnek a gépről és vége! Érted?! Meghalsz!!

Ez sokkolt. De olyan szinten, hogy majdnem elájultam.

- Két...nap....- ennyit nyögtem ki elképedve.

- Képzeld igen! És a másnapi álmomból is szellem módjára eltűnsz!- akadt ki szegény. A mondatra felkaptam a fejem.

- Álom volt? Nem valóság? ÁLOM?!- kérdeztem vissza.- Ezt az álmot én is láttam! De azt hittem ez a valóság...- halkultam el a végére.

- És mikor felébredtem akkor tudtam meg, hogy a "jóslat" a betűk, igazak. Csörgött a telefonom, hogy kórházban vagy...innentől pedig semmi...minden nap ugyan az.- mondta ahogy egyre közelebb jött.- Azt hittem elveszítelek! Érted te ezt?! Rohadtul nincs senkim csak te!- nyomott le fél kézzel az ágyra.

Ezek a mondatok...senki sem mondott még ilyet...valyon még mindig álmodok? Nem hiszem.

Cas közelebb hajol, hogy végre elkapja a tekintetem mire én egyik kezemmel a hajába túrva, és azt a fejemhez közelítve, végül megcsókoltam. Igen váratlanul érte azt lehetett rajta érezni, de nem. Nem tért ki előlem, sőt. Talán, szenvedélyesebben mint valaha, visszacsókolt. Az első csók amit én kezdeményeztem, és az első ami ilyen jó volt. Istenem de rég óta vártam azt, hogy végre elkapjam azt az érzést, hogy valakinek fontos vagyok...dehogy annyira azt legvadabb álmaimban sem reméltem volna.
Ezt a gyönyörű pillanatot, ami szinte felbecsülhetetlen értékű volt, Cas telefonjának pittyegése törte meg. Lassan elváltak egymástól az ajkaink, és Cas mérgesen nézett le a zsebére.
- Húúú, de falhoz ba...váglak!- akadt ki a telefonra szegénykém. A mondatra én elmosolyodtam, ő pedig kivette a pittyegő borzalmat a zsebéből, és beleszólt.
- Mond.- ennyit sóhajtott a telefonba.- Nem.- szólalt újra bele olyan 5 másodperc múlva, majd lerakta a telefont.
Kérdőn néztem rá, hogy ki volt az, de ő csak legyintett, hogy nem fontos.
Én beletörődtem, majd az éljeli szekrényemre néztem. A telefonom ott volt. Kiváncsi voltam pontosan hanyadik van. Megfogtam és megnéztem. A látvány sokkolt.
- December...24.- néztem értetlenül a képernyőre.- Ka...karácsony van?- kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Úgy bizony. És nekem ennél szebb karácsonyi ajándék enm is kell. Csak, hogy élsz.- ezzel újból megcsókolt.
Soha nem gondoltam, hogy megtapasztalom ezt, vagy ilyen szavakat kapok. Valaha. De bizonyosan, nagyon-nagyon jól esett. És, Cast erről az oldaláról is megismertem, végre.

Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek boldog karácsonyt kívánni^^