Egyéb történet 12.

Érdekes kis nyári szünet (2.)

Ugye bezárkózva a szobába mit csinálhatok? Persze, hogy elő a fiók mélyén lapuló csoki készlettel! De szigorúan csak egyet...vagy kettőt... na jó a max három tábla, de csak ha nagyon rossz kedvem van...Legjobb gyógyír a sebekre ZABÁLJÁ' CSOKIT! Brutál egészségtelen, de ha valaki szomorú, mit érdekli az? 

A csoki-skálán ma másfeles szintet értem el azaz másfél táblát toltam be. Tiszta büszke lehetek magamra nem?  
Vagy nem... na mindegy is. A csoki zabálás közben, a falat vizslattam, néha fel-fel álltam áthelyezni, elmozdítani egyik-másik művet. A csoki még erre is képes, adja az ötleteket...De már álljak le, mert már megint megkívánom a csokit!
Na lényeg ami lényeg, még mindig zabálás mellett, de elkapott az ihlet és milyen meglepő, rajzolni kezdtem megint. Hogy mit? Az nem egy egyszerű kérdés... Volt azon rózsa, csontok, összetört szív összeillesztve stb, stb... Az összhatás pedig, wáhh tök jó lett olyan három óra múlva kb. Felnéztem az órára: 05:31
Hogy...? Nem aludtam egész éjszaka? Bizony nem. Ez a felismerés egy kis szongást okozott magamban, amit végül legyűrtem, mert nyár van, nem kell sietni sehova. Így hát, mivel mèg tiszta éber voltam, befejeztem a rajzot, aláfirkantottam, és az íróasztalomon hagytam pihenni, míg én ugyan ezt az ágyban tettem meg. Aránylag hamar elaludtam majd csak egyszer valamikor sok idő múlva a telefonom csörgésére keltem fel.
-Ha-haló? Mit teh-hetek önért?- szóltam a telefonomba mikor rájöttem, hogy ez az ébresztőm volt nem telefon csörgés. De minek csörög az "óra"? Hát persze! Délután fél2 volt, és kettőre kellett a suli előtt lennem. Gyorsan rendbe hoztam magam, majd némi sóhajtozás keretében hagytam el a házat, az ősök dolgoztam. Így legalàbb azzal nem kellett foglalkoznom, hogy találkozzak velük, és magyarázkodnom kelljen.
Suli elé pontosan 14:00ra értem, valami eszeveszett profi lehetek, ha ez így sikerült...
Lényeg, ami lényeg, "Drága Casom" a suli falát támasztva várt rám. Mikor odaértem nem is vett észre... Mondom Gratulálok Cas...Mikor már pár perce vártam, hogy végre rám méltóztasson figyelni a nagyságos úr, köhintettem, majd megszólltam.
- Itt vagyok...- mondtam, mivel más èrtelmeset, úgy sem tudtam volna kinyögni.
- Hmmm?- fordult felém.- végre...már azt hittem nem is méltóztatsz megjelenni- mondta.
- Már itt vagyok egy ideje, csak te vaggy belemélyedve totál  gondolataidba...- sóhajtottam mire, egy ugatást hallottam.
- B@sszus Démon!!- kiáltott egyet Cas, majd fénysebességgel elkezdett rohanni az ugatás irányába. Egyèrtelműen elszökött a kutyája, de, hogy most ezért hívott volna ide, azt kötve hiszem.
- Hát nem ezt vártam...de mondjuk rohanó Cast sem lát minden nap az ember.- mondtam csak úgy magamnak, majd jóval lassabban követtem a vöröst. Egy jó idő után a parkban találtam rá, a szégyenkezve néző kutyára.
- Hát te? És a gazdád?- kérdeztem a kutyust az pedig halkan nyüszített és fejét Cas lehetséges tartózkodási helye felé fordította.
Intettem a kutyusnak, hogy jöjjön velem, némi simogatás után. Egyik fa tövében félig felhúzott lábbal találtam rá a fiúra, még nem mentem oda. A kutya viszont igen, és csendben nyüszített a gazdija felé.
- Démon hallgass! Miattad kellett elhúznom.- motyogott már a végére kicsit dühösen. Az a kép...mikor a kutya elkezdett felém ugatva szaladni, "megmondva" a gazdájának, hogy ott vagyok, és hallottam mit mondott...az...az rémes. Próbáltam a kutyát lecsitítani, sikertelenül. Cas elindult felém, én meg sem mertem moccanni, egyébként egy fa mögött voltam. Összeszorítottam a szemhéjam, majd mikor egy "Te meg mit csinálsz itt?!" haragos hangot hallottam lemondóan sóhajtottam.
- Jöttem utánad, ha már kirángattál otthonról...- mondtam semlegesen, a szememet már kinyitottam és felnéztem a fiúra. Még mindig magasabb több mint fél fejjel tőlem...imádom a magas pasikat... Ajh, ez is megint azt mutatja, hogy ő kell nekem... Pfuuu de utálatos érzés...
- De mègis mióta lesekedsz utánam hmmm?- vigyorodott el. Egyszerűen megőrülök a vigyorától...Rohadj meg Cas... Most miért kellett az ujjad köré csavarnoood??? Erre sose kapok választ...
- Nem leskedek utánad...A kutyádat akarom mondani Démont láttam meg...
- Te kukkolod a kutyám?- vonta fel a szemöldökét, persze, csak, hogy húzza az agyam.
- Cas, ugye tudod, hogy javíthatatlan vagy?- mondtam elmosolyodva majd felkuncogva.
- Fogjuk rá.- válaszolt a fiú, ugyan, nem mosolygott, de láthatóan bírja a beszólásaim. Egy jó idő múlva Démon nyüszögve, tipegett oda hozzám, hogy hagyjam má' Cast békén, hogy vele is foglalkozon. Erre felkuncogtam, majd végül megszólaltam.
- Megyünk?- kérdeztem a hazahúzásra célozva. Ő bólintott majd kézen fogott...negint...mit csodálkozom ezen mèg? Mindegy...végül hazakísért, ès baromi nagy mázlim lett…tényleg…naaagyon… hogy miért?
Otthon, a ház előtt az ajtóban álltam, és elköszöntünk egymástól…teeermészetesen most sem hagyott békén, hanem még rám kellett másznia, mint eddig majdnem mindig, amit nem is bánok, igazából…szóval, kaptam egy ölelést, meg egy puszit az arcomra. Én persze megint totál vörös lettem, és dadogni kezdtem mint egy nem normális. Cas a megszokott módon köszönt el… vagyis sehogy… majd én bementem a házba, épp ahogy kifújtam volna magam, szüleim magyarázatra váró tekintete csapott szembe.
-Ki. volt ez.- kérdezte Faterom nem épp szeretet teljesen.
- Senki.- vágtam rá az egyszerű, egyértelmű választ. Tudom, nem vagyok valami tisztelettudó a szüleimmel szemben, de én már csak ilyen vagyok.
- Akkor mégis mit ölelget?- kérdezte továbbra, is ugyan ezen a hangon. Anyukám a háttérből figyelte ugyan ilyen tekintettel az eseményeket.
- Tök mindegy nem?- kérdeztem, majd választ nem várva húztam…volna fel a szobámba, de apa keze elkapott.
- Héhé’! Kisasszony, míg nem kapok magyarázatot nem mész sehova. - mondta apám, de engem ez nem érdekelt, kitéptem a kezéből a karom.
- De.- mondtam, majd behúztam a szobámba, és milyen meglepő, bezártam az ajtót.