8. fejezet - Férfi könnyek

Férfi könnyek

- Oké akkor megkérdezem még egyszer. Mi a franc történik? - kérdeztem idegesen. Válasz: semmi. 

Pár másodperc kellett egyáltalán bárkinek a reakciójához; hogy Nathaniel elsírta magát. A kezébe temette az arcát, és csak megállás nélkül sírt. Én pedig idegesen néztem rájuk, majd eleresztettem Priya karját és ellöktem magamtól. Nathanielre rá sem néztem. Mintha a szívem épp ketté tépték volna. Tudnám, miért csinálja velem ezt mindig, mindenki. És tudnám, miért bőg most úgy, mint egy lány. De nem érdekel. Soha többé nem akarom látni. Egyikőjüket sem. Mindenkinek egy esélye van. Ha azt eljátssza, akkor... Vége van. 

- Ennek itt vége. Remélem tudod. - néztem rá, nem hagyva, hogy bármit is meg tudjon magyarázni. 

Ebben a pillanatban, azt, hogy behúzzak annak a ribancnak két dolog akadályozott meg. A csengő hangja, amitől megijedtem, mert olyan hirtelen jött (igen, gyökér vagyok, mondták már, tudom), a másik pedig Lysander karja volt, amint az enyémre tapadt. 

-Castiel. Ne. - mondta nyugodt hanggal, mire én megfordultam és idegesen nézetem rá, vérben forgó szemekkel. Ő lágy tekintetével nézett rám az egyébként még mindig igen csak szép felemás szemeivel. 

Sóhajtottam. Megadom magamat. Lysander megfogta a csuklóm és az osztály helyett az iskola kijárata felé kezdett el húzni. Mentem utána, de mintha minden lépéssel jobban azt éreztem volna, hogy a lelkem darabjait tördelem jobban szét. Csomószor csinálták már ezt velem. De... Most először fáj ennyire.

Próbáltam nem kiakadni. Próbáltam magam teljesen elidegeníteni az emberektől. Heh. Utálom őket. Az emberi faj gusztustalan. Még az is, akiről nem is gondolnád, hogy az. De, az. Minden ember egy szemeteszsákkal ér fel. Senki sem ér többet. A világ… egy nagy szar.

Mikor már azt hiszed, hogy van valaki, aki szeret. Akit szerethetsz. Hátba vág egy elég nagy suhintással. A folyosón fog lesmárolni egy barna hajú csajt. Gyönyörű tényleg.

Ahogy ott mentem egész nap Lysander mellett, mint egy kivert kutya, borzalmasan éreztem magamat. Mintha egy iskolában járkáló halott lettem volna. Mintha nem lenne lelkem. Lysander egyszer sem kérdezte meg, hogy, jól vagyok-e. Túl egyértelmű volt, azt hiszem, hogy nem. Én nem akarom ezt. Mindig ettől féltem. Megszeretek valakit. És ez fog történni. Deborah is ezt csinálta velem. Mint mindenki más.

- Castiel, fal. – mondta Lysander, ahogy elhúzott onnan nagy gondolkodásban, hogy ne baszódjak neki. Bár kétlem, hogy nem esett volna jól.

A falnak döntöttem a hátam, és lecsúsztam a fal tövébe. Bámultam magam elé. Mint egy... Igazi… lelki halott.

- Castiel, kérlek. – nézett rám, én, pedig ahogy felnéztem rá, szinte már folytak a könnyek a szememből. Nem akartam. Észre sem vettem, csak mikor már bámultam rá. Ő se szólt többet, inkább lehajolt hozzám és megölelt. Nem szokása. Mert nekem sem szokásom ölelkezni valakivel, aki nem a párom. Bőgni meg aztán végképp nem. De nekem sosem lesz olyan több. Nem is értem… mire várok. Sosem lesz olyan, hogy ne érezzem magamat egy senkinek. Mindig mindenki ezt érezteti velem.

- Nem. – mondta mintha csak hallotta volna a gondolataimat és egyre szorosabban szorított magához, ahogy ott térdelt előttem. Senki sem volt a folyosón, azt sem tudom, miért vagyunk itt. Suli vége lenne? Észre sem vettem, hogy eltelt a nap. Nem is érdekel. Baromira leszarom igazából. Ahogy minden mást is. Senki sem érdekel. Egyedül akarok lenni.

- De. –mondtam és az ajkamba haraptam.- Megmondtam én ezt nem bírom ki még egyszer… - mondtam a szokásos karcos hangomon. Csak nem fület, hanem lelket karcoló kiadásban. Én ezt…

- Nem, vagy különben minden létező éles tárgyat elviszek a közeledből és egy gumi szobába zárlak.- mondta rám nézve szigorúan.

- Lysander…

- Castiel, nem. Ma átjössz hozzám, oké? Gyere. Menjünk. És hagyd abba. Ha képes volt ezt megcsinálni, meg sem érdemel, oké?

- De… Én szeretem… - suttogtam halkan.

- Castiel ez nem te vagy. Te senki elé nem csúszol így térden. Tudom, mi jár a fejedben, hogy megbocsátasz neki és akkor minden rendben lesz. Semmi sem lesz rendben. Castiel. Kelj fel. Ez nem ér ennyit. Tudom, hogy szereted. Látom és eddig is láttam. De semmi baj. Nem érdemli meg ezt az egészet.- mondta, ahogy az ölelésből eleresztett és a csuklómat megfogva invitált maga mögé és további ellenkezést nem tűrve, indult is el.

Mentem utána, még is szörnyen éreztem magam, mintha pillanatról, pillanatra jobban össze tudnék esni. De nem. Castiel fejezd be. Egy 5 éves óvodás kislánynak érzem magamat, akinek az anyja nem vette meg a legújabb barbie-t, amit épp kinézett magának és most bőg, az anyja pedig rángatja ki az üzletből. Nagyjából ez is történt, csak épp Lysander volt az anya szerepben, ő pedig nem éppen néz ki nőneműnek, mert laza értelemben egy izomkolosszus. Oké, tőlem nem izmosabb, ez csak természetes, de hát, na. Igen, én még ilyenkor is képes vagyok az egómon csiszolni.

Végül Lysander haza hurcibált magához. Nem tudtam, Nathaniel „haza”-e ment hozzám, vagy a szüleihez. Nem tudom írt-e, hiszen Lysander parancsára kikapcsoltam a telefonomat. Épp azon morfondírozott milyen ételt tudna belém tömni, miközben én azon gondolkodtam, hogy hajthatok végre öngyilkosságot a háta mögött, hangtalanul, tőle egy méterre kb 4 másodperc alatt. De ahh, semmi ötlet.

- Oké, azt hiszem marad… a milánói.- mondta, mintha ez akkora nagy probléma lett volna. Tudja, hogy az egyik kedvenc kajám. Oké, helyesbítek. Valamikor tudta, hogy ez a kedvenc kajám. Mivel olyan a memóriája, mint egy aranyhalnak, Ő azt hiszem, semmit sem tud biztosan.

- Ne nézz így. Tudom, hogy örülsz.- mondta, én pedig levágtam magam egy székre, a támlával a hasamnál és a támlára hajtottam a fejem. Nem bírom én ezt idegekkel.

- Ja, annak is, hogy az egyetlen ember, akit értelmesnek tartok, egy csajjal smárolt a folyosón, akit ma látott először.

- Kössz, ezt bóknak veszem. –intett le.- És igen, nagyon szívesen, hogy főzök neked.- mondta, ahogy felcsapta magára a kötényt, ami szintén olyan volt, mint valami viktoriánus korabeli mit tudom én micsoda, majd elkezdett főzni. Én ezt a gyökeret tényleg nem értem. Honnan vannak ilyen cuccai? Ok, a bátyja ilyen divattervező, vagy micsoda, de melyik divattervező csinál ILYENEKET? Nem mintha nem tetszene a stílusa. De! Amúgy imádom, ha valaki ennyire különc, meg ennyire durva ízlése van. És ezt fel is meri vállalni. Na mindegy, miért is beszélek erről? Nem is tudom, annyira hülye vagyok. Ahh, Nathaniel, miért teszed ezt velem, az agyam eldobom…

- Amúgy az… ősök? – kérdeztem, kicsit forgatva a szavakat a számban. Hiszen mai napig nem tudom, kije neki pontosan, az az idős pár, akivel együtt él. Nagymama – Nagypapa, vagy tényleg szülő, amit egyenesen lehetetlennek tartok, esetleg nevelő szülő… Sosem mertem megkérdezni, és mivel sem „Anya” sem „Mama” sem semmi ilyesmi nem hagyta el még az életében a száját, fogalmam sincs, arról sem, hogy nevezi őket, arról sem, áll-e valami féle rokonságban velük. Bár az biztos, hogy Lys is annyira felejtős, mint egy 60 éves…

Ahh elnézést az idősektől. Tudom, tudom. Lysander rosszabb.

- Enyém a kecó, ma. – mondta Lys.- Elmentek valami… V… V… valami… V… -nyögdécselt össze vissza…

- Szóval valami V betűshöz, akit elfelejtettél, hogy hívnak…

- Igen, látogatóba, asszem.- mondta, ahogy kavargatta a csodás izékét, amiből én semmit sem fogtam fel, hiszen nem szeretek főzni, így nem is érdekel. Pedig néha kénytelen vagyok rá, egyedül élek… azaz nem… ah, azaz de, most már megint…

- Leigh?

- Rosával. Este jönnek.

- Fasza. Hallgathatom, ahogy dugnak, ha már az én szerelmi életem egy nagy szar és én úgy sem fogok egy darabig senkivel.- forgattam szemet.

- Addig ne is akarj nővel, amíg nem deríted ki, hogy most meleg vagy, vagy micsoda. Nem mintha zavarna, Te is tudod, de jobb, ha letisztázod.

- Nem igazán érdekel. Sosem leszek többé szerelmes.

- Ezt tudni, a just sex kapcsolatokhoz is kell, hogy elkeserítselek.

- Bazdmeg.- hajtottam hátra a fejemet. Nem érdekel. Én még mindig szeretem Nathanielt…

- Amúgy örülök, hogy hatott a rum. Nem akarod most már megölni magad egy fogpiszkálóval.

- Rum?- néztem rá, nagyra nyílt szemekkel.

- Ja.

- Mi van?

- Nem emlékszel? Mikor visszajöttünk, adtam kávét. Mondtad, hogy furcsa íze van.

- Te leitattál? – kérdeztem pislogva. Mellesleg fel se tűnt. Igazából most sem érzem. Csak azt, hogy nem sírok. És kezdem leszarni az egészet.

- Nem. Teljesen véletlenül került bele, mint később megtudtam. Tudod, az „ősök” hasonló memóriával rendelkeznek, mint én, és nem emlékeznek a tej és a fehérrum közt mi a különbség, így hát…

- Ok, vágom. – intettem le, majd előre hajtottam a fejemet. Ahh… De igazából jót tett. Olyan szinten, hogy… tényleg, már nem sírok. De… ugyan úgy fáj. De nem gond. Ez ilyen.

Végül kész lett a kaja. Baromi finom lett és már a második tányérommal kezdtem elpusztítani… miután csengettek. Lysander rám nézett, hogy legyek szíves kinyitni, mivel őkelme épp a lezabált felsőjét húzta át és nemszokása félmeztelenül ajtót nyitni. Ilyenkor pedig jön az ötlet, hogy WOO ugráltassuk Castielt. Szép, gyerekek, szép.

Mormogtam egyet - kettőt, majd felálltam az asztaltól, és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam azt. Gondoltam Rosa… vagy Leigh… vagy mindkettő. De nem. Ettől nagyobb meglepetés tárult a szemeim elé. Azaz, inkább a mellkasom elé. Hiszen neki csapódott egy ember, azaz neki ugrott, mert megölelt. Szorosan karolta át a hátamat és azonnali zokogásba kezdett. Baromira meglepődtem. Ezt a sírást és ezt az illatot bárhol felismerem.

7. fejezet - A zöld szemű szörny

A zöld szemű szörny

Hallod, mi a faszt csinálsz? - kérdeztem idegesen, mire ártatlan kiskutya szemekkel nézett rám. 

- Én? Miért? - kérdezett vissza felém fordulva. 

…

Öhm igen. 15 nap telt el, fénysebesség szintű gyorsasággal azt hiszem. Ezalatt mi otthont rohadtunk, ami tetszett is, nem úgy, mint a tudat, hogy ez a 15 nap plusz, a júniusban fog viszaköszönni, miszerint nekem nem két és fél, hanem csak két hónap nyári szünetem lesz. Hiszen mialatt építették vissza a sulit (hangsúlyozom, nagyon durva tempóval. Ugyan csak a bútorok, meg festés, de akkor is durva.) otthon rohadtak a diákok. Köztük Nathaniel és én is ugye. Nathaniel már egész jól tud járni, bár még bottal jár, a biztonság kedvéért. Legalább is ezt én parancsoltam neki. Ő már szerintem fél lábon is menne suliba. De a nagy lószart. Nem engedem neki.

Épp vele indultam suliba, aznap. 

- Nathaniel, biztos ne vigyelek? - pislogtam rá. 

- Minden reggel megkérdezed. - mosolygott rám, majd a kezemet szorította meg és oda hajoltam hozzám, egy puszit nyomott az arcomra, így menet közben. 

- Tudom. De félek, hogy fáj, vagy összeesel, vagy ilyesmi.- Néztem rá... Tényleg eléggé féltem, olyan kis esetlen tud lenni. Ami szerintem amúgy tok aranyos! Csak hát na... Még is. Rám mosolygott édesen, majd továbbra nézett előre, megigazgatva a hátán a sulitáskáját. 

- Nem vészes. 

- De legalább a táskád, had vigyem. 

- Egy fenét. - nézett rám. 

- Basszus én úgy is csak két füzetet cipelek! Az egyik mindenes, a másik meg fizika. Mert attól a tanártól félek. - Nevettem egyet. 

Nathaniel megrázta a fejét. 

- Ugyan már, Reddy tanár úr nem annyira vészes. Csak... Ne vegyél levegőt és körmölj. - nevetett úgyszint a Szöszi angyalka, majd megállt, az iskola előtti pár fás placcon, ahova általában cigizni mennek az emberek. Én is szoktam, de most inkább amiatt mennék oda, hogy Nathanielt gond nélkül szerethessem meg, a suli környékén is. Amúgy lehet, már terjed rólunk a dolog, hiszen... Az utcán már kézen fogva megyünk végig. De a suliban ennek nem adjuk jelét. Szóval nem tudom. Remélem, hogy nincs ilyesmi. Bár kitudja. Itt még a fának is szeme és füle van. Szóval bátor vállalkozás itt csókolózni. 

De én ennek ellenére Nathanielt öleltem át, majd rá mosolyogtam. 

- Nem közös óránk lesz. Hogy fogok kibírni egy órát, a páratlan szépséged nélkül? 

- Ez gonosz volt. - nézett rám durcásan, mire meglepődve pislogtam. 

- Hogy micsoda? 

- Ne ironizálj. 

- Mi? Dehogy! - mentegetőztem, mire csak puffogott tovább. Úgy éreztem, feladom a nyálat, ma már épp elég volt azt hiszem. Meg nem megy ez nekem. Gyökér vagyok. Meg egy szar. Ah, mindegy. 

Fogtam magam, meggyújtottam a cigim és bámultam a szemben lévő panelház falait ahol épp egy fehér cica feküdt nyugodtan az első emeleti erkély korlátján. Nem szeretem a macskákat. De mióta Nathaniellel járok, elviselem őket. Úgy érzem, lesz még macska az én házamban... 

Közben arra figyeltem fel, hogy szomorúan néz engem.. 

- Gyere már ide. - sóhajtottam kifújva a füstöt és magamhoz húztam. 

- Büdi leszel ettől. - mondta és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- És ha büdös vagyok, már nem is tetszem? - vigyorogtam rá tipikus Castielesen. 

Ő erre elmosolyodott és megrázta a fejét. 

- Szóval nem? Megsértődők. - vigyorogtam rá 

- Mi? Én ilyet nem mondtam! 

- De. - vigyorogtam szemtelenül. 

- Kamuzol. 

- Azt állítod, nem vagyok őszinte? 

- Nem!!! - mondta felfújva az arcát, majd csak nevettünk a dolgon. Annyira aranyos ilyenkor. De tényleg... 

Áhh ilyenkor mindig rajövök, hogy olyan vagyok, mint egy gyökér tinilány. Azaz néha rosszabbnak is érzem magam, mert abból van, aki okos. Én meg mindenhez segg hülye vagyok. Áh, ez nem túl megnyugtató.

Első órán nem aludtam. Másodikon már majdnem. De előbb be kellett h baktassak a csodálatos terembe Nathaniellel. De mivel nem akartam zavarni azzal, hogy egy segg hülye ül mellette irodalmon, hagytam, hogy üljön, aki mellé akár. Én pedig inkább Lysandert rontottam azzal, hogy hülye vagyok. Neki nem árt. Ő is, csak ő mindenhez, ami nem tanulás. Én meg úgy egyébként is. 

Szóval, ja. Elég unalmasan kezdődött az óra. Mikor már épp a tökéletes álom közepébe ringattam volna magam, amiben Nathaniel rendőrruhában rázza magát előttem, na, pont akkor, kopogtak az ajtón, majd ki is nyílt. Először az igazgató, majd egy barna hosszú hajú lány, egyenes tartással, édesen mosolyogva lépett be. Villogtak a zöld szemei. A bőre pedig olyan... Indiainak tűnt. Talán arab... De talán inkább indiai. Legalább is, miután megláttam a homlokán azt a vörös... Pontot, amit nem tudom, hogy, hogy hívnak. Nem, nem pattanás.

Az igazgató vázolta a helyzetet. Új csaj stb. Alapból baromira leszartam volna, de ő kifejezetten érdekesnek mutatkozott. Ha nem érezném magam feltétlenül sivatag forróságúnak, illetve nem lennék férjezett asszony, akkor tuti bepróbálkoznék. Kifejezetten széplány.

...és mint ekkor kiderült, a beszéde alapján igencsak intelligens is. Wao ez egyre menőbb. Bemutatkozott, elmondta, hogy valami P... Betűs a neve. Szar a memóriám gyerekek ez van. Főleg ha nem olyan, amit hallottam már valaha is. És a hangja... Elvarázsló. Bár ahogy láttam, Victoria elég furcsán nézte, mintha az élete pörgött volna le a szemei előtt. Na, mi van, már nem te vagy az új csaj? Ordít az arcodról, hogy ez a bajod. 

Na de várjuk egy percet. Az mind rendben van, hogy én bámulom a csajt, főleg, hogy nőiesség téren sincs épp rossz helyen, de... 

-Nath!- fújtattam halkan, mivel mögötte ültem. Olyan volt, mintha meg se hallotta volna. Totál el volt varázsolva. 

-Mi van? - kérdezte mellettem Lysander. 

-Hallod, a csöcseit nézi...! - fújtattam halkan. 

-Mint te, tíz másodperce? 

-Nem...mi?!- néztem rá idegesen. 

-... Persze megértem, ha valakit hidegen hagy az érkezésem, hiszen csak egy átlagos lány vagyok. - kuncogott bele a mondatomba a P csaj, miközben tolta a bemutatkozását. HESTEGGETREKT. EZMIVOLT. BEOLTOTTAK GECI. 

Annyira meglepődtem a dolgon, hogy kellett két másodperc már tudtam reagálni. Nálam az kurva sok...!

- Pontosan, ahogy mondod. - mondtam rá kacsintva, vigyorogva majd visszafeküdtem a padra, mint aki kurvara leszarja. 

NATHANIEL NE NÉZD MÁR…

Eltelt ez az óra, és nem hiszitek el… De Nathaniel üres padban ült. És Priya mellé ült. De komolyan, én azt hittem, 5 és dél agyfaszt kapok egyszerre, miért ült mellé? De komolyan. Nagyon ideges lettem. Idegesen fújtattam egyet, majd lehajtottam a fejemet, vissza az asztalra.

- Castiel…- rakta a hátamra a kezét Lysander, mire felmodrultam, hogy mi baja van.- Ne legyél már ennyire féltékeny. Csak mellé ült. Nincs ezzel semmi baj. – suttogta, majd miután rámordult a tanár, hogy kussoljon, nem beszélt többet, csak megsimogatta a hátam, majd újra belevetette magát a jegyzetelésbe. Én… igyekeztem meghalni, ott a padon. Én… nekem ez nem tetszik…!

Teltek a nap közben az órák, és mivel ha nem Lyssel van együtt órám, akkor általában egyedül ülök. Nagyritkán Iris vagy Victoria ül mellém. Mert ők is hasonlóan balfaszok és hülyék, mint én. De most… Mindenki előtt, Priya előzött ült be… de nem mellém. Hanem a helyemre.

- Kiscsaj, az az én helyem. –mondtam oda állva mellé, és idegesen fújva rá. A körülöttünk levők igen csak össze is rezzentek és elhalkultak. Tudták, hogy ha a helyemre ül valaki, és egy idióta mellé kényszerülök ülni emiatt, főleg, ha ilyen jó kedvem van, akkor abból nagy baj lesz.

- Öhm, bocsi, de üres a fél terem és –

- És pont ezért ülj el innen és menj a terem másik felébe valahova. Tipli van.- mondtam és nem tágítottam. De az volt a probléma, hogy Ő sem.

- De én itt szeretnék ülni. Ez nem a te helyed, sehol sem látom rajta a neved.

- Mivel azt sem tudod mi a nevem.

- Egy név sincs rajta, szóval szükségtelen is lenne, hogy tudjam, Castiel. – kacsintott rám. Erre kicsit azért meglepődtem. Hogy mi a fasz.

Bár nem igazán érdekelt a dolog, a csajt székestől kihúztam a padomból és egy másik székkel ültem be oda, ahol ő eddig volt, majd rádőltem az asztalra. De arra én sem számítottam, hogy ez a hülye nő, majd végül megint mellém fog ülni...

Már pedig megtette.

Mindegy, nem igazán érdekelt a dolog. A végén még megismertem egy kicsit és tipikuson olyan csajnak tűnik, akiről tudod, hogy egy fasz, meg álszent, meg mindenben jó, meg kurva okos, de még is, nem akarod tudomásul venni, mert nem akarsz vele rosszban lenni. Biztos mindenki találkozott már ilyennel. Ezek az emberek általában mindig mindenkivel jóban vannak, és soha nem veszekednek, mindig kiálnak magukért… szépek, tökéletes adottságok… És mindig mindenki kedveli őket.

Azt hiszem elég jól körül írtam, hogy milyenek is ezek a lányok… Nem csak lányok, de főleg ott van ilyen. Jelen esetünkben is. Ugyan még mindig féltékenyen cirkáltam a folyosón a következő szünetben, de végül már lenyugodtam nagyjából. Hál istennek. Ha nem teszem meg, a végén még kitudja, nekimegyek egy lánynak, vagy mi lesz ott.

A falnak dőltem egyik óra előtt és épp a fizika füzetembe akartam belenézni. Ha Reddy bá felszólít, és nem tudom, akkor instant karó, és ha ezt egy párszor eljátszom, instant bukás. Legalább tudjak valamit nyöszörögni, hogy akkor már ne karót, hanem csak mínuszt, vagy ilyesmit írjon be. Nincs igazán kedvem nyalni a seggét majd év végén, azért, hogy ne buktasson meg. Arról nem is beszélve, hogy mennyire sok kedvem van pót vizsgázni. Szóval igen, jobb a békesség azt hiszem.

Szóval ja, olvastam a fizika füzetem, a többi diákkal magam körül, akiket akkor pont kizártam, egy baromi magas fallal. Az sem igazán érdekelt, hogy valaki elkezdi rángatni a vállamat. Az ilaltból, Lysander az. Csak azért nem baszok le neki egyet, mert nem bántom.

- Mi van már?- kérdeztem mikor már fél perce ezt csinálta és a nevemet mondogatta többféle képpel, néha – néha furcsábbnál furcsább indulatszavakkal körítve.

Erre a dologra Ő már nem igazán mondott semmit, csak mutatott.

A folyosó másik vége felé mutatott, ott is két emberre, elég érdekes szituációban. Olyan volt, mintha épp smárolnának. De tegyük hozzá, ez a dolog elég instabil, mert a folyosó másik vége nagyjából… hát szerintem több mint 100m – re volt tőlem, és a szemem egyébként is csodálatos.

No ezzel a dologgal nem is lett volna semmi baj, ha nem esik le nekem, hogy a srác fehér ingben van a csaj pedig smaragdzöld felsőben.

Azonnal robbant, az agyam, nagyjából olyan hirtelenséggel, mint amilyen furcsa hirtelenséggel gyulladt fel a suli.

Lysander kezébe nyomtam a füzetem és idegesen masírozva rohantam oda a jelenethez.

…

És igen, itt vagyunk most. Priyat elrántottam Nathanieltől és fújtatva vártam a válaszát.1

- Válaszolnál végre?!- kérdeztem idegesen.

De mind a ketten csak meredten álltak és bámultak rám.

6.- Meleg van a kórházban

Meleg van a kórházban

A kórházban ültem. Nathaniel épp aludt. Néztem, a végre nyugodt, kisimult tekintetét, ahogy fekszik a kórházi ágyban. Mellette ültem egy széken és a kezét fogtam. Épp az imént ébredtem fel, hogy a mellkasára hajtva a dőlve aludtam kb hajnali fél 5ig. Igen, nem tudom, hogy csináltam. Hogy tudtam így elaludni.

Tegnap behoztak minket a kórházba. Nekem csak ellátták a sebeim, és bekötötték. Meg vissza kell járnom néha, hogy megnézzék. De esküszöm... Én észre sem vettem, mennyi helyen megégtem. Annyira figyeltem, hogy Nathaniel hol van, hogy észre se vettem semmit.

Nathaniellel volt a nagyobb gond. A térde kiugrott valami miatt és...  Nem tudom pontosan, ilyen hogy lehetséges, de rosszul ugrott vissza. És egyszerűen képtelenség volt akármit is csinálni vele. Szóval most ott tartunk, hogy ma lehet műtik. Lehet nem. Lehet, valami másik doki kell, aki tud ezzel valamit kezdeni nem feltétlenül műtéttel.

Nem igazán értem, hogy mik ezek a dolgok, de Nathaniel inkább. Ő szereti a biosz, így Ő képben van. Jah, szereti, csak nem magán. Gondolom.

Sz'al ja, most itt ülök és aggódok. Mert mi mást tudna csinálni egy szerencsétlenül járt diáksrác, miután amúgy sem tudna suliba menni, hisz nincs hova. 
A szüleim, egyébként, ha bárkit is érdekelne, azok közül, akik olvastok, hát ők kérlek szépen, tegnap bejöttek. Bejöttek és kb a világ idiótájának hordtak el, hogy a tűzben sétafikáltam ide-yoda. Természetesen anyámtól megkaptam a tipikus "hát jól vagy kisfiam?"-at sírós kiadásban, extra nyállal. Persze bazdmeg, nem értem kéne aggódni, hanem Nathanielért aki épp itt fekszik, és nem tud tenni semmit. Ha előbb érkezem vissza, én lehet tudtam volna.

Szóval igen. Ezt hívják, azt hiszem szopásnak. De nem olyan szinten, hogy én, hanem, hogy Nathaniel. Haha, milyen véletlen egybeesés ez a szófordulat. Haha. 
Na de ez nem annyira a vicc helye, szóval Castiel nem bánnám, ha kussolnál végre.

Ott ültem. Egyedül voltunk a szobában. Magában a helységben egyébként is csak egy ágy volt, szóval szép is lett volna, ha valaki fekszik a földön vagy én nem is tudom. Na midnegy. Miért is vagyok, ilyen hülye, hogy ilyeneken gondolkodom ebben a helyzetben?

Nathaniel nagyjából 8 körül ébredt fel. Eközben én voltam wc-n meg kávéért. Kajálni direkt nem mentem, mert én... Nem akarok nélküle enni.Ahogy ott ültem és bámultam rá, láttam, hogy lassan nyitja a szemeit, majd rám mosolyog és visszacsukja. Ezt megtette még párszor, mire teljesen magához tért.

-Jóreggelt. - mosolygott rám. - Te már itt vagy? - mosolyogott rám édesen, ahogy feljebb csúszott az ágyon. Én csak mosolyogtam. 
-Fogjuk rá. - néztem rá mosolyogva és homlokon pusziltam. 
-Hm? Ezt nem értem. Most keltem, magyarul beszélj velem. - nevetett halkan. 
-Nem már, hanem még. - túrtam ki az álmos arcából a haját. Erre kicsit furcsa arcot vágott. 
-Micsoda? Nem mentél haza…? 
-Nem. Amúgy is... Elaludtam rajtad. Nem is volt rá lehetőségem. - simogattam meg a kezét. 
-De Castiel, miattam... Ne... - mondta aggódva. - Mennyit aludtál? Tuti nem sokat. - hajtotta le a fejét. 
-Hát egy... Pár órát biztos nem tudom mikor aludtam el. - néztem rá. De. Pontosan tudtam. De neki ezt nem kell tudni. Így is épp elég lelkiismeret furdalása lehet, nem kell tudnia h aludtam vagy 3 órát. 

Elbeszélgettünk egy ideig, majd mosolyogva fogta meg a kezem és rám nézett. Félek, olyan fura arcot vág. 
-Castiel... - pislogott rám édesen. Kicsit félve emeltem rá tekintetemet, de belefúrtam az övébe. Ez... Nem... Ezt nem akarom tudni, azt hiszem. - Most nagyon figyelj rám, jó? - kérdezte. 
-Mindig figyelek rád. - mosolyogtam rá. Baromira aggódok, és ilyenkor képtelen vagyok poénkodni. Pedig egy " Mi, tessék?"  vagy egy "Én figyelek, mit is mondtál?" Vagy hasonló vicces lett volna. De nem, ez most nem az a pillanat azt hiszem... 
- Castiel... Nekem rossz előérzetem van. - nézett a szemeibe szorosan. 
Nyeltem egyet. 
- Figyelj, nem kell. Lehet nem is műtenek. - mosolyogtam és cirógattam a kezét. 
- Igazából félek. - sóhajtotta halkan és lehajtotta a fejét és láttam rajta h mindjárt sír. 
- Jajj édesem. Biztos nem műtenek. Az csak a végső eset, nem? - mosolyogtam rá.

Erre be is vágtatott egy orvos a szobába. Le is vázolta a helyzetet igazából. Alias azt, hogy Nathaniel elmegy egy ilyen dologhoz, aki csontokkal foglalkozik és az majd mond valamit. Hát igen, reménykedjünk.

Végül nagyvonalakban annyi történt, hogy nagyon le akartam a dokikat beszélni a műtétről és mivel a csontkovács pasi vagy ki a farkam is mellettem volt, nem volt nehéz dolgom. Szóval boldog vagyok. 
Nathaniel aznap nem műtötték meg, hanem maradt a fájós lábával, ami elméletileg jobb lesz. Csak mankóval és a karjaimban kell közlekednie. Amit szerintem ő (legalább is az utóbbit) nem is bánja.

Egyébként meglepően a kórházban senki nem akart minket pszichiáterhez küldeni, mert melegek vagyunk, vagy olyasmik (A fene se tudja, hogy én vagy Nathaniel most kihez vonzódik. Én annyit tudok, hogy Nathaniel-szexuális vagyok). Elég durva egyébként. Pedig azt vártam, hogy melyik orvos, mikor fog célozgatni, melyik orvos miért nem nyújt rendes ellátást és melyik orvos küld engem haza, hogy csak rontom a levegőt, mert melegebb lesz, menjek haza a gecibe. De ez nem történt meg, ami egyébként nagyon furcsa, szóval, ja. Ez a kórház minden szempontból jó. Főleg, hogy a kávé is finom. Pedig én azt utálom. Mindenhol. Mindig. Örökre. Pfujh. (Csak ezek szerint itt nem).

Két nap telt el. A második nap reggelére virradtam ma, ugyan úgy kb... 3 óra 25 perc alvás után. Nagyon aggódom érte, nem bírok aludni. Meg ülve... Nem is megy igazán. Az is csoda, hogy ennyire megy. Na, bezzeg matekon! Ott akármikor akárhogy. Még a táblánál is állva, ha kell. Áhh, az az óra, csodálatos. Ja, várj. Nem.

Mosolyogva pakoltam össze a maradék cuccait is, ő pedig kicsit látszólag rosszul érezte magát, hogy nem igazán tud segíteni jelenleg a pakolásban, totálisan lesérülve. Hát igen, az élet ilyen. Néha Castiel pakol helyetted. Minek a következménye, hogy nem találsz meg semmit. 
-Castiel, azt add inkább ide. - nyújtózott meg, a könyvére értve, hiszen az volt a kezemben. Ahogy oda adtam neki, valami olyan címet láttam rajta, hogy a Tiltott csók fogságában, vagy a Tiltott szerelem fogságában. Nem emlékszem pontosan. 
Csak pislogtam. 
-Te romantikus könyvet olvasol? - kérdeztem meglepődve. 
Ő kicsit elpirult és csak ölelgette a könyvet. 
- Ne nevess ki... - nyummogott. 
- Eszemben sem volt nevetni, pedig egyébként vicces. - Kacsintottam rá. 
- Ohh persze, amúgy meg két pasiról szól. - mormogta az orra alatt mérgében. 
Erre azért elég jót mosolyogtam. Férfi szerelemről olvas könyvet. Ez azt hiszem az "édes" kategória.

Végül haza cuccoltunk. Haza, azaz hozzánk. De természetesen az ő szülei is tudták a dolgot csak dolgoztak, nem tudták bejönni (khm, jaja el is hiszem). Na de ez annyira mindegy. Amíg Nathanielt nem zavarja, engem sem fog. Azaz próbálom ezt elhinni. Csak épp nem megy. 

-Husikám, minden oké?- kérdeztem, mire kb fél órája volt a üdőben, én pedig ijedtemben már bekopogtam, mert féltem, hogy valami baj van. Ragaszkodott ahoz, hogy egyedül fürdik, természetesen kádban, mert állni tud, csak fáj neki bot nélkül.
- Igen, persze.- kaptam a választ. Az ajtónak dőltem.
- Már féltem, hogy valami gond van és azért nem jössz ki, de akkor rendben. -mosolyogtam el és nem is akartam nagyon zaklatni többet, indultam is volna vissza, de egy kéz berántott a fürdőbe. Először baromira megijedtem, aztán pedig rájöttem, hogy nem kellett volna, hiszen ez Nathaniel.
Megfordított, magához húzott és megcsókoltam. A fürdőszobám ledes gyertyafényben úsztak. Feltételezem azért nem igaziban., emrt kissé irónikus lett volna, ha elkezd a tűzzel játszani… így csak a hatását tette meg. Minden felé ilaltok, én pedig csak a derekába kaorolva pislogtam és miután eleresztett, akkor néztem csak körül, meglepődve.
- Ezt ugyan, hogy hoztad össze, hogy én ne vegayem észre? – pislogtam, és felnéztem rá. És igazából még csak ekkor jutott el az agyamig, hogy Ő még csak nem is fürdött, és egy szál törölközőben áll előttem.
- Varázslat.- mosolygott rám édesen, ahogy az egyiok lábát kissé feljebb húzta, hogy véletlenül se nehézkedjen rá, hiszen nem akarta, hogy még nagyobb gond legyen. Ebben egyet is értek vele, okos Nathnaiel.

Mosolyogva öleltem át a derekát, ahogy a vállára hajtottam a fejemet.
- Ez olyan szép.- suttogtam ahogy bámultam a fényeket. Az illat, olyan mintha a tengerparton lennék. Ötletem sincs, hogy csinálta ezt, de minden elismerésem.
- Szeretlek Nathaniel.
- Én… még gondolkodom. – nézett rám, vigyorogva, majd elnevette magát.
- Ez édes volt, hogy dugjalak meg.- nevettem fel a nyakába hajtva a fejemet. Annyira érzelgős lettem hirtelen. Igen Castiel, mert az érzelgősség ott kezdődik, hogy bejelented, hogy szívesen megudnád. Igen Castiel, eddig is tudtam, hogy nem vagy normális.

Végig simítottam a gerince vonalán és lágyan a falnak döntöttem a hátát. A füléhez hajoltam.
- Castiel… fürdünk, jó?- kuncogott fel, ahogy picit próbált eltolni magától… természetesen esélytelenül.
- Természetesen. De fürdés előtt és után is lehet szexelni.- kacsintottam rá, mire felnevetett.
- Szeretlek, vöri. -mosolygott.
- Na, csak ha ki tudtad nyögni.

5. fejezet - Tüzes kedd(v)

Tüzes kedd (v)

Berohantam a kémia terembe, köhécselve, fogva az arcom előtt a dzsekimet. Mert nem volt szándékomban megfulladni. Bár lehet még fog történni. Fasz tudja. 
Idegesen rohantam fel, majd körülnéztem, de immár nem csak füst, hanem láng rengeteg is a szemembe akadt. Megijedtem, szerintem egy dobbanást is kihagyott szívem. Próbáltam nem levegőt kapkodni, mert így is alig volt oxigén. 
Mentem össze vissza, de a füsttől nem láttam semmit. Nathaniel nem volt a helyén. Nem volt sehol. 
Mentem, ide - oda. Sehol sem találtam. Rettenetesen megijedtem. El fogom veszteni az egyetlen szerelmemet? Ne, nem halhat meg...! 
Biztos csak kijutott és nem láttam. Biztos, csak ez van a dolog mögött. Bizonyára minden rendben van vele és semmi gond nincs. Ő csak... Elment egy biztonságos helyre.

Majd végül, egyre nagyobb lángok lettek. Én pedig próbáltam elhagyni a termet. Nincs itt Castiel, kijutott. Biztos, csak... Csak kijutott. 
Nem mintha azt terveztem volna, hogy az udvarra megyek a többiekhez. Hát nem. A folyosót is végig akartam járni, nem érdekelve mekkora veszélyben vagyok. Elhagytam a termet és köhécselve mentem végig a folyosón. Majd hirtelen felcsaptak előttem lángok, elzárva előlem a kiutat. Hirtelen az jutott eszembe, hogy valószínűleg itt fogok meghalni, majd azonnal az is az eszembe jutott, hogy mi van, ha a pince nincs lángokkal körülvéve. Ott semmi sincs fából. Egyszerűen lehetetlen, hogy ott bármi is meggyulladjon. 
Megfordultam és köhögve indultam el a pince irányába. Nem kellett, csak párat lépnem, hogy egy földön fuldokoló embert lássák meg.

A füsttől nem láttam, hogy ki az, de amint közelebb értem, megtudtam. De annyira sem volt időm, hogy felfogjam, felkaptam és rohantam a pincébe. Szinte teljesen lángmentes volt ott minden, simán kinyitottam az ajtót, majd magunkra csuktam. Oda a füst pár százaléka jutott be maximum, hiszen egy masszív fém ajtóról van szó, nem megy rajta könnyen át a levegő. 
Mindketten köhögtünk én pedig a pince, udvar felé eső fala tövébe ültem le, majd a srácra néztem. Uram isten, Nathaniel. 
-Minden rendben? - kérdeztem ő pedig óvatosan bólogatott. – Van sebed, fáj valamid?- kérdeztem és nagyon óvatosan tartottam, Ahogy magamhoz öleltem. A nyakamba karolt, és éreztem rajta, hogy rettenetesen félt. És pár másodperc múlva elkezdett zokogni. Most tudatosult benne a dolog, gondolom. – Hé-hé… nyugalom drágám. –suttogtam és a derekán futtattam végig a karjaim.- De válaszolj kérlek, mert félek. Van valami sérülésed, fáj valamid?- kérdeztem, mire határozottan megrázta a fejét.- Biztos? – kérdeztem.
- Cs- Csak a térdem, mert elestem, ahogy próbáltam menekülni.- szűrtem ki nehezen a sírás közben, ahogy ezt nyögte a fülembe. Én tudomásul vettem. Szóval gondolom, ez egy nem tud járni, akart lenni. Vagy olyasmi.

Így ültünk még percekig. Ő sírt, bár fokozatosan egyre halkabban és elcsitulva, én pedig szorítottam magamhoz, de jobbnak láttam, ha csendben maradok. Éreztem, hogy a szíve nagyon hevesen ver és nagyon meg van ijedve. Hát… ez a kettő azt hiszem rám is igaz volt. Bár én már nem voltam megijedve, csak a tudat, hogy majdnem… meghalt Ő… én… ebbe belehaltam volna.

Nem akarok ezen gondolkodni. Inkább felbaszom magam a tényen, hogy hol a fél kilóméteres péniszemben vannak már a tűzoltók, mert ide hallom, ahogy recseg – ropog minden a tűztől, de nem igazán hallok felmentősereget. Fasza, ha rajtuk múlik, Nathaniel, és mellesleg én is megdöglünk.
Ez így azért elég király. Ennyit a „hősökről”.

- Castiel, hogy találtál rám? – kérdezte a szöszke, ahogy kivett egy zsebkendőt a nadrágjából és kifújta az orrát, de továbbra is nagyon-nagyon szorosan hozzám bújt.
- Visszajöttem érted. Láttam, hogy nem vagy kint. Bár még most sem értem… első padban ültél, hogy nem jutottál ki?- suttogtam halkan, Ő pedig kistányér nagyságú szemekkel bámult rám.
- Miii? Te visszajöttél értem??? Kockáztattad az életedet?- pislogott és megint majdnem sírt, láttam rajta. Erre csak rámosolyogtam.
- Nathaniel, Te is ezt tetted volna.- mosolyogtam és simogattam a hátát. – De már ne sírj. Minden rendben van.
- De… de… de… ajj, annyira szeretlek.- suttogta a fiú a fülembe és újból a mellkasomhoz bújt. Kicsit reszketett, így próbáltam tartani benne a lelket.

Kb… egy óráig voltunk bent, mire megtört az a tipikus tűz hang. Nathaniel pihent rajtam. Tudtam, hogy nem alszik, mert ilyen helyzetben ki tudna aludni, de pihent. Nem akartam megmozdulni. Így csak elkezdtem körkörösen simogatni a hátát, hátha reagál rá valamit. Meg is mocorgott és felemelte a fejét és rám nézett. Elmosolyodtam.- Szerintem kimehetünk.- mosolyogtam.
Nathaniel bólogatott.
- Figyelj csak, lerakhatlak egy pillanatra? Szeretnék kinézni. Mielőtt még… bajba kerülsz, azért mert a karjaimban vagy, inkább csak egyedül néznék ki az ajtón. Ha fullasztó füst van, sem szeretném, hogy benyeld, meg ilyesmi. – vázoltam le neki, mire helyeselt.
Óvatosan leraktam a földre, majd gyorsan az ajtóhoz lépkedtem és óvatosan kinyitottam azt.

Sivár látvány fogadott. Mint egy zombiapokalipszisben. Fekete falak, minden elégve. Borzalmasan nézett ki minden. A lámpákból az égők és neoncsövek kitörve, ismeretlen folyadék a padlón, csöpögnek a csövek, minden szanaszét, és egy fa dolog sincs épen. Viszont, csak lágy füst volt, abszolút teljes nyugalommal lehetett lélegezni, csak füstszag zavarhatta az emberek nyálkahártyáját. De a kinézet… borzalmas volt látni.
Visszafordultam, a szöszkéhez.
- Minden rendben. Gyere, kiviszlek. De… azt hiszem, hunyd be a szemed. Nem hiszem, hogy szeretnéd a sulit ilyennek látni. – néztem rá, majd oda sétáltam és felkaptam a karjaimba. Biztos vagyok benne, hogy van valami gond a térdével, valami nagy gond, ha ennyire hagyja, hogy cipeljem. Ő Nathaniel, sosem hagyja, hogy segítsenek neki.

A mellkasomra hajtotta a fejét és így mentem ki, közepes tempójú léptekkel. Nem akartam sietni, mert félek, hogy elesek valamiben. Hiszen volt akadály bőven.

Kiértünk a suli udvarra. Akkor már csak pár diák volt ott. A tűzoltók, az igazgató meg még pár ismeretlen.
Lysander a lépcsőre roskadva ült. És mások is elég csendesek voltak.
Majd amint kilétünk, megsimogattam Nathaniel hátát óvatosan.- Kint vagyunk.
- Úr isten, Castiel!!!- rohant oda hozzánk Iris és meg akart ölelni, de Nathaniel miatt nem mert. Mindenki felkapta erre a fejét, többen odajöttek. Lysander pedig csak elképedve nézett fel egy méterre mellőlem, a lépcsőn. Szerintem azt sem tudja, hogy most én szellem vagyok- e vagy sem.

- N… Nathaniel? Jól vagytok?- kérdezte Iris, halkabban látva, hogy Nathaniel nem igazán reagál semmire.
- Ny-nyugi, semmi bajom. – mondta a fiú felemelve a fejét.- Cs… csak fáradt vagyok és … és.. igen.- mondta halkan én pedig elmosolyodtam. Erre hirtelen megölelt Iris, majd amin meglepődtem, Lysander.
- Azt hittem meghaltál, te barom. –mondta idegesen. Azta, Lysander elég mérges lehet rám, ha ilyen csúnyán beszél. Ilyen csúnya szót még nem hallottam tőle azt hiszem. Hát nem olyan, mint én.

Még pár ember körénk gyűlt és Nathaniel is nyújtózkodva beszállt az ölelésbe, de nem akartam lerakni. Baj van a térdével. Jobb lenne orvoshoz menni. Talán kórházba. Vagy… Vagy…
Nem tudom. De bármit is mond, el fogom vinni orvoshoz, mert… félek, hogy nagy baja van. És ezt nem akarom. Ő sem akarja, csak túlságosan nem akarja azt, hogy bárki is sajnálja vagy foglalkozzon vele. De jelenleg ez nem baj. Legyen így, én akkor is elviszem.

Végül hívtak nekünk mentőt a tanárok. Hogy nekem miért, ne kérdezzétek. Itt ott kis égés, de az nem érdekel, pár kötés az egész, nem halok bele. Nathanielnek inkább elkellett, amint láttam. Remélem, nincs nagy baj. Bár… hát én nem tudom. Nem igazán bízom semmiben most már.

4. fejezet - A történelem egy veszélyes tantárgy

A történelem egy veszélyes tantárgy

Egy hét telt el kb, mióta nem hallottatok felőlem. Az igazság az, hogy rengeteg ügyet intéztem, azaz intéztünk Nathaniellel, mert a szüleim szarnak a fejemre, azt hiszik én voltam a ludas, de ezt már megszoktam. A szar mindig Castiel.
No szóval ügyintézés; voltam bizottság előtt. Nem azért meg ki akartak baszni, hanem mert Nathaniel hisztizett az igazgatónál, hogy nézzék meg a retkes kamerákat. Na ja, meg is nézték. Kiderült, hogy a szöszke hugica volt, méghozzá láthatóan direkt. Betörte az üveget egy poroltóval, majd szépen rám kente az egészet. Nem tudtam meg, hogy honnan tudta, hogy késni fogok, de erre ezek után, nem is volt már szükség.

- Castiel, hahó, itt a föld!- integetett a pofámba a lány.
- Ja jól van, tudod elragadott a szépséged, FuCkYoU987.- vigyorogtam rá.
A nőszemély egyértelműen rák vörös lett és csak bambult maga elé, mintha épp egy bábú lenne, aki azon gondolkodik, hogy most Ő épp elpirult és, hogy jajj, ez, de nagyon kínos, a fenébe is.
- M-mondtam már, hogy ne nevezz FuCkYoU987-nek, a nevem Victoria.- nyökörészett ki nekem valamit. Eskü, néha megijedek a csajtól, olyan, mint egy beprogramozott zaklató. Folyamatosan nyalogatja verbálisan a jobb fültövemet.

- Oks, FuCkYoU987. – vigyorogtam rá, majd karba tettem a kezeim, mintha vártam volna valamire.
Olyan, mintha lehetőségek közt gondolkodna… ugrál le fel a tekintete.
- Nézd milyen szép idő-… ahh ez hülyeség… - motyogott az orra alatt. – Castiel, mikor lesz a következő koncert? – emelte fel rám a tekintetét.
Mi a fasz??? Random téma, best ever. Kicsit sem látszik, hogy témát akarsz terelni.

- Nemtom még, most volt az előző. Jó-jó, kevesebb, mint fél éve, de ez nem megy olyan gyorsan, ha nincs dobos.
- Van! Hát Nathaniel nagyon jól dobol!
- FuCkYoU987, Te is tudod, hogy nem állandó tag.
- Victoria, mondtam már.- mormogta az orra alatt, majd sóhajtott. Hirtelen becsengettek, majd megfogta egy Lysander nevezetű egyén a csuklómat. Én pedig rá néztem.
- Már megint el fogsz késni!- sóhajtotta.- Ohh szia, FuCkYoU987!- mosolygott Lysander.- Gyertek, most már menjünk órára.

Ezután Lysander be is rángatott minket órára. Az osztályból Ő tudja egyedül, hogy járunk Nathaniellel. Amíg nem felejti el azt, hogy titok, addig talán nem mondja el senkinek. Bár Ő azt hiszem bármire képes, ha elfelejtésről van szó.

Az osztályban ültünk, én Lys mellett jelenleg, FuCkYoU987 pedig Armin mellett. Oké, Hívjuk Victorianak, mert idegesít ez a név.
Sóhajtva dőltem az asztalra, majd nem igazán érdekelt mi fog történni. Asszem töri lesz, Mr. Parizelsajttal. Nem tudom megjegyezni a nevét, kb egyik tanáromnak sem, szóval az összeset ilyen hülye nevekkel látom el. Na mindegy, Mr. Ferez…Fariz…Far… Ahh nem megy ez nekem, szóval a drogos külsejű pasas, betopogott az ajtón, lebaszta a könyveit az asztalra, majd megállt az asztal mellett, követelve, hogy álljunk fel és köszönjünk, mint az ovisok. Komolyan, Középiskolás tanárok közül, rajta kívül, melyik várja ezt még el? Agyfaszt kapok.

Épp jó napom volt, így én is felálltam csak épp nem nyitottam ki a szám, Nathanielt kerestem. Meg is találtam a drágahusikámat, az ajtó felöli padsor, első padjában csücsülve. Tudom, hogy hátra fog nézni, rám. Tudom. Biztos vagyok benne.
Vigyorogva bámultam a szöszit és vártam, mikor néz rám. Természetesen, ez meg is történt, amint mozgolódás ütötte fel a fejét, hogy mindenki leült a seggére. Rám is kapta a tekintetét, majd mikor rákacsintottam édesen, akkor vissza is rántotta és ide láttam, hogy elvörösödik, de takarja az arcát. Annyira édes, de annyira.

Elmosolyodva ültem le a helyemre, Lys pedig, tudom, hogy látta, de nem igazán zavartatta magát, nem zavarta a dolog látszólag, nem reagált rá semmit.
Sóhajtva dőltem el a széken, majd a bácsika elkezdte kiosztani a dolgozatokat. Sóhajtottam. Ezaz, egy újabb karó, alig várom.
Sóhajtottam és vártam… vártam… vártam, majd KETTES. ÉRTED, KETTES????
Hát nem hittem a szememnek. Nem puskáztam, nem tanutam, szartam a dogára és kettes! WOHOOO!
Az élet csodálatos.

A mellettem éppen nyögve az asztalra fetrengő Lysander, nem valószínű, hogy ugyanezt gondolta.
- Hé, minden oké, haver?- kérdeztem elég érdeklődve pislogva. Hát mi az isten.

Kedves emlegetett fehérhajú barátom pedig csak egy nyögéssel reagált a dologra. Há t ok, legyen, ha ezt akarja.
- Korrepetáljalak?- vigyorogtam rá.
Erre Ő felemelte a fejét, majd rám nézett azzal a tipikus „whatthefuck” fejével.
Felröhögtem, erre a kedves báááácsi be is szólt nekem, de szartam rá igazából.
Segítettem Lysnek az asztalra dőlésben, így együtt fetrengtünk az asztalon… kb 1 percig, amíg még tartott a dolgozat kiosztás. Ezután pedig Lysander kiegyenesedett, füzet és toll elő és feszült figyelemmel követte és jegyzetelte a tanár minden mondatát. Ez tartott kb még negyedóráig. Nem, nem azért mert Lys megunta, hanem azért, mert megszólalt a vészjelző.

Hirtelen mindenki feljajdult és nyüzsgés, néhány csaj szájából vinnyogás tört elő, páran azonnal fel is ugrottak.
- Tűz van, mindenki meneküljön!- sikítozta Amber, mire mindenki meg inkább feszültebb lett és felhangosodott… Nem tudom eldönteni, hogy mert beszakadt a dobhártyájuk Ambertől, vagy a tűz miatt. Lysander arcán egy ideig láttam az „eztmostnemértem” „mitörténik” „miazatűz” „ezhangos” majd a „BAZDMEGTŰZVAN” „menekeljünkOMG” és az „elfelejtettemmiazatűz…” arckifejezést.

Az osztály felbolydult és hát elég sokan vagyunk, hogy egy tömegnyi ideges ember ugrabugráljon össze vissza…
- Mindenki nyugodjon meg, libasorban, egyesével, nyugodtan hagyjuk el az iskolát!- mondta a tanár. Igen, több mint valószínű, hogy ez így fog történni, Parizel úr. Majd az osztályba valahonnan (fogalmam sincs, hogy honnan, de komolyan, talán ahogy kinyitotta valaki az ajtót, de igazából franc tudja) egy elég nagy szürke fullasztó füst kerekedett. Látni, csak a közeledben lévőket lehetett. Eltakartam az arcom a dzsekim karjával, teljesen jó volt, mert kaptam levegőt. Sokan sikítozva kimenekültek a teremből, néhányan (mivel földszinten voltunk) ablakkal is elkezdtek próbálkozni, aztán rájöttek, hogy kívülről rácsok vannak rajtuk #logika.

Kitömöröltünk az ajtón. Persze én ilyenkor is kibaszott engedelmes vagyok, és a lányok menjenek előre meg ilyenek. Végül mindenki kiment az udvarra. Nagy sürgés forgás volt, minden tanár, minden osztály kint volt és idegeskedett. Victoriát épp Rosa ölelgette, körülöttük Armin rohangált, Alexy épp Kentin nyakába vetette magát aggodalmában, mert majdnem utoljára jött ki az épóletből. Lysander mellettem álldogált és látszólag azon gondolkodott, hol a jegyzetfüzete, Kim pedig épp Irissel beszélgetett.
Csak egy gond volt.
Nathaniel sehol sincs.
Ijedten néztem körbe. Első padban ült… gondolom kijött már az elsők között. Végignéztem a tömegen, de elég sokan voltak ahhoz, hogy ne igazán lássak át mindent.
Tettem egy kisebb kört, közben szemmel egy nagyobbat.
Odaszaladtam Lysanderhez.
- Lys, láttad a szöszit?- kérdeztem ijedten.
- Igen, ott van hátul, ott vonyít.-sóhajtotta fel, szemet forgatva. Elnéztem arra, amerre mutatott. Amber volt ott.
- Nathanielt, bazdmeg!- mondtam idegesen.
- Ja, őt nem…- mondta, már ő is kicsit ijedtebb, furcsálló arcvonásokkal.
Természetesen nekem több sem kellett.
Visszarohantam az égő iskolába, egyedül. Maszk és minden egyéb nélkül. Lysander hangját hallottam még magam után, hogy mit csinálok, meg ne legyek hülye, de nem érdekelt.
Ha Nathaniel tényleg bent van… Segítenem kell neki. Meg kell őt mentenem.