Bittersweet Amoris - 9.fejezet.- Elegem van ebből a családból

/Hogy én ezzel a fejezettel mennyit szenvedtem... Na de sebaj, itt az eredmény! Jó olvasást!^^/

Elegem van ebből a családból

Idegesen sóhajtottam. Oké, én most akkor is le fogok menni, ha tetszik neki ha nem.
Finoman arrébb toltam a nőt, nem erőszakosan, de kellő erősséggel ahhoz, hogy eltűnjön az utamból. Basszus, Nath egészségéről van szó!
Leszaladtam a lépcsőn  és hirtelen gondolkodás nélkül megfogtam az apja kezét, ami éppen lendült a fia felé.
Hirtelen mintha a levegő és megállt volna a szobában, és mintha percekig csak azt láttam volna, hogy Nathaniel összehúzódva várja, hogy az arcán csattanjon az apja keze, de ezt én, megakadályozva ezt, közbeléptem.
A hideg csendbe ami akkor beköszöntött, csak az én hirtelen sóhajtásom tört be, 's esett a földre, szétszóródva apró üvegszilánkokká. Mint egy filmben, szinte még mintha a főcímdal is megszólalt volna a fülemben.
Mindketten rám bámultak, én pedig elengedtem Cas apja csuklóját, majd hátra léptem egy kisebbet, hogy pont Nath előtt legyek.
- Hagyja békén.- mondtam halkan, szinte már-már kérlelve, pedig ez nem az én műfajom.
- Tessék?- lépett közelebb Nathaniel apja, majd a szikrázó sárga szemeivel bámult a pofámba. Baromi ijesztő.
- Ő a maga fia! Miért bántja, a saját maga fiát? Ön nevelte fel és a felesége, tőle jobb embert még hírből sem ismerek, ne bántsa, nem érdemli meg!- mondtam, igyekeztem meggyőzően de azt hiszem ez inkább csak viszályára fordult.
Miből gondolom?
A fater keze újból lendült, majd ugyan nem a fia, de az én arcomon landolt. Nem volt elég erőm felfogni, hogy baszki, meg fog ütni és elindítani a parancsot az agyamnak, hogy baszki, fogd meg a kezét.
Nathaniel hallottam, ahogy megugrik és valami halék nyöszörgést is ad ki magából. Az ütés hatására hátrébb lendültem, de szerencsére nem ütköztem belé.
Az arcomhoz kaptam és pár másodpercig csak bámultam a semmibe.

Bámultam egy ideig a pasasra, aki csak szikrázó szemekkel fogdosta az öklét. Gratulálok, egy full ismeretlen srácot képes megütni. Na ezzel sem élnék nagy szívesen együtt.

Talán egy, két perc is eltelt, azzal, hogy semmi sem történt. Ki a franc hitte volna, hogy amint idejövök, ez fog fogadni? Mi ez, basszus? Ha ne adja isten lány lennék, akkor is ezt tenné? Hát nem tudom...a feleségét is bántja? Bár arról nem tudok, szóval kétlem...azaz remélem nem.

- Honnan szedi, hogy a fia, egy "mocskos buzi"? És ha az is lenne, akkor ez miért rossz? Ugyan olyan ember, mint maga vagy én - egyenesedtem fel és kissé közelebb is léptem, bár tartottam a távolságot - semmivel sem másabb mint mi. De. Tőlem annyival, hogy sokkal jobb ember, mint én.- mondtam ki, végig szigorú arccal a pasas szemeibe nézve. Csodálkoztam, hogy erre nem törte el mondjuk két-három bordámat, vagy a jobb kezem (mert a ballt amúgy se nagyon használom, szóval annak aztán tökmindegy).

Nathaniel apjának arca, lassan az idegesből, csak lágy ingerülté csapott át, bár látszott rajta a szomorúság, még talán kicsit az is, hogy bánja, hogy jól pofáncsapott mind a kettőnket. De nem, nem változott látszatra sem kezes báránnyá, mint ilyenkor a filmekben. Meg sem szólalt, csak bámulta a semmit, már kevésbé szikrázó szemekkel ugyan.

- Az én fiam, akkor sem lesz buzi.- mondta kb. egy perc csend után, mikor már kezdtem igen-igen bepánikolni, hogy meg-e akar ölni, vagy mi van.

- Rendben, megértettük.- mondtam és igyekeztem lecsitítani a hangulatot.- És bocsásson meg, nem akarok ebbe a dologba beleszólni. De azt hiszem, talán egy kisfajta jogom már van hozzá, hiszen mikor már a fia így néz ki, nem csak magukra tartozik ez a dolog. Ezt meg kellene beszélniük.- sóhajtottam, mire csak a villogó szemeit kaptam az arcomba, újra.

- Mit?! És ugyan, kije vagy te a fiamnak, hogy beleszólsz ebbe az egészbe?!- rivallt rám. Majd a lépcsőről már Nathaniel anyja is megjelent, aki nem igazán tudott mit tenni úgy láttam.

- Mi folyik itt?- kérdezte, mire én csak rá néztem, majd Nathanielre. Itt lenne az ideje most már, hogy az anyjával is beszéljen. Ennek az egésznek vége kellene, hogy legyen. Ez így baromira nem vicces és semmi értelme nincsen. Ez ellen tényleg tenni kell valamit. Ha más nincs, kell szólni a gyámügynek… de Nathot el ne rakják nekem gyermekotthonba… főleg ezért nem is ez jutott eszembe először… bár annyira ezekhez a dolgokhoz nem értek, nem tudom, mi jöhet még ki abból, ha szólunk a gyermek védelmiseknek… De szerintem semmi a kapcsolatunknak kedvező… szóval tényleg hanyagoljuk.

Senki meg sem szólalt. A család „feje” gondolom nem fog neki mondani semmit, feltételezem, ha ilyen mocskos dolgokat művel, a házassága sem a legtökéletesebb. Nathaniel pedig… feltételezem fél. Én meg, miért mondjam el? Ezt a dolgot, nem nekem kell elintézni. Viszont elmenni félek. Áhh, a franc essen bele, megint nekem kell beszélnem?!

De nem. Én meg nem mukkanok. Oda fordultam Nathanielhez, elsuttogtam neki egy „Ne haragudj”-ot, majd levettem róla a pólóját, így az anyja is megláthatta a sebeket a hátán, az apját meg gondolom annyira nem érdekelte, hogy oda is nézzen. A szöszke elnézett, de nem nagyon akarta véka alá rejteni, hogy vele bizony mi történ. Esküszöm, most már nekem is szar hangulatom van az egésztől, pedig én ebben a dologban annyira vagyok benne, mint egy elefánt a kutyám vizes edényében. Mármint, hogy, ha Nath nem a pasim lenne, le se szarnám az egészet, hisz kit érdekel, kit vernek szét kicsodák. De ez más. Szeretem ezt a szőke idiótát és nem tehetek róla. Bár… nem mintha annyira bánnám. Megismertem, egy jó lelkű gyerek… És nem mondanám, hogy basszus Castiel, ezt nem kellett volna. De, igen. Tudod mit nem kellett volna? Az apjának lepofozni engem. Hohóóó, mi lesz ha én egyszer Nathaniellel fogok élni… milyen apósom le-…Na na na! Ne szaladjunk előre ennyire!

Lassan elkezdték „megbeszélni” a dolgokat. Ami a fater részéről morgásról, Nath részéről kussolásról, és az anya részéről szenvedős segélyhívásokról szóllt, istenhez.

Hát igen, ez van, ha a gyerekedet szétveri az apja, Ájemszorri.

Egy ideig egy ilyen beszélgetés fültanúja lehettem, ahol én csak álltam a háttérben, mást igazán nem tettem. Nem is kellett, mentek a dolgok maguktól. Közben Nath a pólóját visszavette, meg mellém állt… úgy láttam, már nagyon meg akarna ölelni, vagy valami hasonlót csinálni velem. Mikor igen-igen csak a házasságról volt szó, benyögtem, hogy nekem feltétlenül nagyon muszáj még tanulnom és felrángattam Nathanielt a lépcsőkön. Ezt kétlem, hogy elhitték, de ez most annyira nem is fontos, ár nem hinném, hogy őket érdekelte, most mit akarunk csinálni.

Ismered az érzést, hogy mikor azt hiszed, végre minden oké, megnyugodhatsz, minden tök jó, pihenhetsz, lazulhatsz, kiürítheted a fejed, és valaki lazán keresztbe metszi a számításaidat?

Na ez történt most.

- TE IDIÓTA PÖCSFEJ! – ordított rám a szőke ribanc, hogy ne mondjam másképpen a nevét, Nathanielt ellökve a búsba. – MIATTAD VESZEKEDNEK UGYE?! MEG MIATTAD!- nézett a bátyjára – ISTENEM? AKKORA IDIÓTÁK VAGYTOK! MIÉRT KELLETT EZT HM?! NEKED MEG MIÉRT KELL BELEPOFÁZNOD AZ ÉLETÜNKBE?!- ordibált velem, akart lökdösni, de istenem, stabil lábakon állok, ch.

- Te meg mi az istent képzelsz magadról ha?! Te nekem ne dumáljál, vagy- -ekkor a bátjya rángatott el onnan, egészen be a szobába, majd rám csukta az ajtót.

- Hagyd békén Castielt. Nem tehet semmiről.

- MÉG HOGY NEM?! – folytatta tovább a rikácsolást.- Ha ő nem jön ide akko-

- Ha Ő nem jön ide, akkor már lehet a korházban találkoztunk volna legközelebb!- nyeste ezt a mondatot, nem csak a testvére, de az én szívembe is. Nem gondoltam, hogy Nathaniel ilyen tisztán látja a dolgokat… pedig valójában eléggé… hmmm, furcsa ez a dolog.

Na sebaj. Talán most már minden megoldódik. Talán.

Vagy talán még sem?