Egyéb történet 21.

Castiel karjaimból csak apám haragos hangja tudott kiszakítani, és azt is csak nagy nehezen, és akkora sóhajjal, hogy azthittem kiszakad a tüdőm. Elkezdett pakolni, hogy milyen hülye vagyok de mégis örül, hogy élek. Az utóbbira egy mosolyt eresztettem el, és ekkor merült fel a téma, hogy anyám az hol van.
- Most miért nem válaszoltok?- néztem a fiúkra, ahogy nagy nehezen felültem az ágyon, ami egyébként tényleg nehéz, ha ilyen csövek vannak mindenedbe bekötve és ha megmozdulsz a helyük el kezd fájni de mint állat.
- Ni...- kezdett bele Cas, épp a kórházi csempe mélyreható tanulmányozása közben.
A mondat kezdet félbehagyására csak egy hülye, " Mondjatok már valamit!" fejjel néztem rájuk.
- Anyukád elutazott.- szólalt meg apu, valami nagyon keserű hangon. Szinte fájt minden egyes szava.
- Hova?!- akadtam ki, hiszen ő nem az az utazgatós típus, főleg nem egyedül.
- Hát...itt kirugták mert nem tudott figyelni a munkájára, mivel feszt te jártál a fejében és....- még mondott itt egy regényt de ez a félmondat úgy hatott rám mintha egyszerre csapott meg volna ezernyi villám. Egy pillanatra a tér és az idő is mintha megállt volna körülöttem, és láttam magam előtt a képet, ahogy anya mentegetőzik a főnökének, hogy "Sajnálom, igyekszek!" meg "Ne haragudjon, többet nem forduk elő!" és a többi. Borzalmas.
Csak az zökkentett ki a gondolataimból, hogy Cas megszorította a kezemet és az arcomba hajolva szólongatni kezdett.
- Hahó! Itt vagy?
- Öhm ...- "válaszoltam" visszatérve immár a valóságba.
- Sajnálom, nem akartalak lesokkolni...- mindta apu bűnbánó hangon.Pedig sikerült...
- De...de most hol van? És hova utazott? És...és mi?- kérdezgettem a fejemet rángatva ide-oda.
- Ki...ki ment külföldre. Egy ingatlan ügynökséghez
- De pontosan hova??- kérdeztem már végképp lefagyva.
- Hát...Londonba.- jött a válasz. Asszem innentől fel is akaszthatom magam...Mi az, hogy Londonba?! Úr isten! Az cseszettül messze van!
- A...Lon...Lond...oaaaa....- nyökögtem felhúzott szemöldökkel és tátott szájjal. Ezek után már csak az hiányzik, hogy kiderüljön, Tess meg itt fekszik a mellettem lévő kórteremben mert karambolózott a busz amivel jött meglátogatni vagy nem tudom...
- Nikoo....- szólongatott újból Cas.
- Castiel...megtennéd, hogy egy kicsit ki mész?- kérlelte apa, Cas pedig felvont szemöldökökkel válaszolt neki, majd kissebb töprengés után, elindult ki, a kórteremből.
- Apa miért k.. ?- kérdeztem, de apa közbe vágott. Miután Cas kiért és kintről megtámasztotta a falat, apu megszólalt.
- Nem tudod elhinni, ez a fiú mennyit volt itt melletted.- momdta.- Suli után egyből idejött, minden egyes nap, a négy és fél hónapon keresztül. És figyelt rád, meg néha még beszélt is hozzád.- mondta lágy hangon, és halkan, hogy meg ne hallja a kint ácsorgó delikvens.- Büszke lehetsz rá.- mondta még befejezve a gondolatot.
- Castiel...itt...minden...nap?- vontam fel a szemöldökeimet. Azért ezt nem gondoltam volna...Esetleg azt, hogy vérig van sértve és totál haragszik rám azért mert...konkrétan mandnem meghaltam.
- Igen.- folytatta apám.- És...igazából, olyan rossz állapotban voltál, hogy már 2 hete le akartak kötni a gépekről. De ő dacosan harcolt érted. És ennek köszönhetően vagy most itt. - mondta, kifelé nézve a kórterem ablakán.- Csak ezt szerettem volna ha tudod.- mondta megnyugvó hangon, meleg mosollyal. Azzal felállt, és az ajtóhoz indult, és vissza hívta Cast. Ő még mindig félig felvont szemöldökkel nézett, de végül vissza jött.
- Kicsit magatokra hagylak titeket. Fáradt vagyok...szerintem iszok egy kávét...Te kérsz?- nézet Casra aki egy "Nem"-et bólintott.
Apa kiment, én pedig ott ücsörögtem az ágyon, Cassal szemben, aki egyre csak állt...és állt.
Én elmosolyodtam mire, egy kérdő tekintetet vetett rám.
- köszönöm.-ennyit mondtam mosolyogva.
- Micsodát?- kérdezte ugyan ezzel a tekintettel. A hangján meglepődtem, hiszen egy nagyon enyhe, lágy hangot hallottam.
- Megmentetted az életem.- mondtam felnézve rá, kedves mosollyal.
- Csak magadnak köszönheted, hogy ilyen kitartó voltál.- mondta elmosolyodva egy aprót.
- Dehogy. Ha te nem vagy mellettem, lehet, hogy fel sem ébredek. Sőt...ha te nem vagy, két hete a hullaházban tengetném a napjaimat. Eszementül hálás vagyok.
- Ne mondj már ilyeneket.- azzal közelebb hajolt.- Te voltál erős és te ébredtél fel. Nekem ehez semmi közöm. Csak, amit te nem tudtál megtenni, pedig fordított esetben megtettél volna, hogy nem szállsz le addig a dokikról, amíg nem hagynak élni, én tettem meg. Bár mondjuk nekem nincs semmi női bájam, hogy azzal sikerült volna.- kuncogta el a végét.
-Hülye.-  boxoltam bele vigyorogva a vállába.- De a cuki nővércicusoknak biztos tetszettél. Főőőleg, hogy,Amint hallottam, naponta ide jártál.- mondtam mosolyogva.
- és szerinted az engem hol hatott meg, mikor te meg itt fekszel?- tűrte el az arcomba beleomló tincseket.
En kicsit elpirultam mivel jol estek a szavak.
- Szeretlek...- mondtam mosolyogva és megcsókoltam. Ő elkuncogta magát és megölelt. Na figyi. Nem tudom mi történt ezzel a pasival kicsit több mint négy hónap alatt de gyökerestől megváltozott. Több mint ffuuuurrccsaaa. Remélem ennek semmi káros hatása nem lesz ránk nézve...
Hirtelen az éjjeli szekrényemen rezegni kezdett a telefonom. Anya hív. ANYA, AKI KINT DOLGOZIK LONDONBAN!!! És gondolom baromira haragszik rám.
Remegő kezekkel nyúlok a telefonért és felveszem.
- Sz-szia.- köszöntem bele félve.
- Kislányom...- hallottam a megkönnyebbült hangot a vonal végéről.- Hogy vagy? Minden rendben? Ugye nincs semmi bajod? Van ott valaki melletted?...- záporként zúdultak ki anyám szájából, majd az én fejemre a kérdések. Én sűrűn pislogni kezdtem. Közben egyébként Cas a kezemet szorongatta....tudnám miért.
- Hé' nyugi.- szóltam bele már az ezer ötszázadik kérdésnél. Nyugi, jól vagyok semmi gáz.- mosolyogtam. A mondatomra csak hevesen azt hallottam, hogy mi az, hogy semmi gáz? Mejdnem meghaltál! és társai. De jó, érthető volt végül is a kiakadás.
Mire nagyjából lenyugodott megszólaltam.
- Figyi...öh....igaz...hogy kint vagy?- kérdeztem.
- Hol?
- L-Londonban.- sóhantottam ki. Olyan nehéz volt ezt mimondani...de bocsánatot akarok kérni ha ez tényleg így van.
- ...igen.- hangzott a halk, még is szívfacsarító mondat. Fájt. Konkrétan az életét keserítettem meg. Elvesztette miattam a családját, ami, neki mindennél fontosabb volt. Az alsó ajkamba haraptam, így tudtam csak vissztartani a sírást.
- Én...én sajnálom!- kiáltottam bele. A momdat hatására, akartam vagy nem, lecsordult pár könnycsepp az arcomon. Pár? Az nem kifejezés. Tizesével hullottak egymás után. De nem finoman fogalmazok, mert tényleg, össz ennyi. Nem zokogtam, a hangomról hallani sem lehetett, hogy sírok, egyedül csak is a megbánást és a sajnálatot.
- Nikky. - kezdett bele. Könyörgöm...mik ezek a becenevek már megint?!- Ne sajnáld. Itt jobban keresek. Csak kevesebbet jövök majd haza.- mondta komolyan.
- És ez olyan kis dolog?!- kezdtem isten igazából zokogni. Fájt. Nagyon. De hozzáteszem nem vagyok sírós falyta. De ez igen is eszméletlen volt. Elejtettem a telefont, a takarómon landolt. Én Cas vállába temettem a fejemet, úgy zokogtam tovább. Cas felvette a takaróról a telefont és beleszólt egy elnézést majd kinyomta. Átkarolt, és nyugtatgadni kezdett.
- Na. Semmi baj. Nincs semmi baj.- suttogta, ahogy egyre a hátamat simogatta. Én nem tudtam abbahagyni a zokogást. Nem tudom mi történt velem, de valami eltört bennem. A szivem mintha össze tört volna darabjaora, pedig el sem veszítettem senkit. De anyámnak ez a hangja és ahogy ezt mondta...az a ridegség...fájt.
Egy jó időre erre az incidensre, illetve mire felfogtam, hogy lehet örökte elveszítettem anyámat, csörög a telefonom. Én egyre csaka fiu vállába borulva voltam. Ő ránézett a kijelzőre, és megkocogtatta a vállamat, majd annyit mondott, hogy Tess. Kizárásos alapon Tess hívott. Nagy nehezen kimásztam Cas öleléséből, majd megtörölgetve a szemeimet, felvettem a telefont.- igen?
- NIKOL!!!- kiáltott bele Tes, épp, hogy nem sírva.
- Hé na. Itt vagyok.- mosolyogtam egy aprót amit ő ugye nem láthatott.
- Istenem de rég vártam már ezt!- sírt már tényleg.
- Nyugi van. Élek és virulok.- mondtam barátságos hanggal.
- úgy hiányoztál!- mondogatta már alig kivehetően annyira sírt.- Megijedtem, hogy elveszítelek.- mondta zokogva.
- Hé' hagyd abba.- kuncogtam.- Inkább gyere ide.
- Ez az igazi Nikol.- mondta azz első mondatomra utalva.- Jövök.- momdta vidáman de még mindig sírva majd letette.
- Várj...- ráncoltam össze a homlokomat.- Ő múltkor csak árutazóban volt itt nem?- néztem Casra.
- Kihagyta egy időre a sulit és...- mondta de közbe vágtam.
- Négy hónapot?! Basszus mindenki életét elcseszem!- akadtam ki.
- Hé' Nikol nyugi.- fogta le a kezemet, mert képes vagyok, és belevágok a falba ami nem feltétlen jó...hozzáteszem a következő ez pett volna...nem egyszer előfordult már. Az ált. sulimban mái napig(amint tudom)ott van az öklöm nyoma a falban...az miatt mert jól felidegeltek.- Maga vállalta.- folytatta Cas - Nem kellett volna ha nem akarja.
- És anyám? És te? Te jártál suliba legalább? Mond, hogy nem lógtál hónapokat kérlek!
- Nyugi van. Nem lógtam...nem mindig...de én eleve nem tartózkodom valami baromi sokat a suliban khömm...
- Öh...mandjuk ja.- néztem az ajtóra.
Egy szó mint száz. Ez. A. Pasi. Teljesen. Más. Lett. Nem tudom mi történhetett de ennyire még nem éreztem közel magamhoz. Soha... Lehet csak a stressz volt ami miattam érte? Vagy...valami teljesen más?

/kicsit hosszabb mint az eddigiek, deee ezzel kérek bocsit, hogy most kicsit tóbb ideig nem volt rész :) /

Egyéb történet 20.

...
- N-Nik...ol...ugye tudod, hogy halványodsz?- tette fel a kérdést Cas.

- Ohmm?????- néztem magamra. Úgy néztem ki mint egy szellem.

- Ne...ugye nem akarsz itt hagyni?- kérdezte Cas. Érezhetően olyan hanggal, mintha szíve egy darabját akarnám kitépni.

- Sajnálom!- ennyit kiáltottam oda neki, egy legördülő könnycseppel, majd egy puffanás és eltűntem. Újból csak a nagy feketeséget láttam, meg hallottam egy idegesítő hangot.

Bipp...bipp...bíííp...

Ez az idegesítőhang...mi ez?! Várj...én...ha tudok gondolkodni akkor...

Azzal hirtelen kipattantak a szemeim és felkiáltottam.

-ÉLEK!- nyíltak tágra a szemeim ahogy hirtelen a kiáltással egy időben felültem az...ágyon? Áááágy??? Hol a pics*ba vagyok?!

Ekkor körbe néztem. Fehér falak. A mellkasomra meg mindenhova nyomorult csövek kötve...és mire észbe kapnék egy rohanó nővér suhan be hozzám.

- Kisasszony! Jól van? Feküdjön vissza!- parancsolt rám, ahogy visszanyomott az ágyra.

- öhm...- össz-vissz ennyi jött ki a számon.

Egy nagy levegő, azzal már kezdett nekem magyarázni.

- Nyugodjon meg! Ilyen állapotban nem jó a sok stressz!- mondogatta aggódóan.

- Milyen...állapotban?- kérdeztem igen értetlenül. Azt úgy kb leszűrtem, hogy egy kórházban vagyok de..miért ?

- Egy pillanat, és hívom a doktor urat, mindjárt meg magyarázza.- azzal kisuhant az ajtón.

Kórház? Doktor? És...hogy kerülök én ide? Fél perce még Cassal voltam a suliban! Ez most, hogy van?

Fél percre a gondolatra, fehér köpenyes inges férfi jelent meg "főorvos" táblával a neve alatt.

Én, még is, hogy kerülök a főorvos betegei közé? Oda nem csak a súlyos esetek mehetnek? Miiiiii? Na jó én ezt tényleg  nem értem..

- Üdv kisasszony.- köszönt  doki jóízűen.- Végre látom ébren is.- mosolyodott el.

- Ébr...IS?!- akadtam ki. Hogy máshogy látott még? Ezt...nem értem...

- öhm igen. Tudja elég sokáig feküdt itt.-  mondta. Valamiért elég szórakozottnak látom ezt a hapsit. Mire befejeztem a gondolatot, egy újabb rohanó alak jelent meg a szobámban.

- NIKOL!!!- kiáltott rám, egy vörös hajkorona, egy vörös-feketeség, egy irtó cuki pasi, vagyis egy Cas.

- Ca...- ennyit tudtam kinyögni meglepődöttségeben, de ha tudtam volna, se hagyta volna a doki mivel ezzel a lendülettel Casra is mordult.

- Tudja, hogy az intenzív osztályra nem jöhet csak így! Főleg ne rohangáljon meg ne ordítozzon.

- Hát ez engem annyira érdekel...- forgatott szemet, majd odasietett hozzám és letérdelt az ágyam mellé.- Jól vagy?- kérdezte lehető leglágyabb hangján.

- Öhm...azt sem tudom miért fekszek itt, szóval nem tudok viszonyítani.- mondtam ki nagy nehezen. Valami...mintha más lett volna Cason. Valami amit egyenlőre nem tudok, hogy mi.

- Ja, hát persze. El is felejtettem. Maga kómában volt.- mondta a doki. ~ elvileg ez meglepő, de végül is ezt tudtam a betűkből.~ gondoltam majd Casra néztem.

- Hmmm?- figyeltem fel a két hímnemű tag elkomorodására.- Mi az?- kérdeztem. Cas csak felállt és az ablakhoz indult.

- Uram ez annyira nem jó ötlet...- mondta a doki, de Cast rohadtul nem érdekelte mit magyaráz. Fogta magát és kihúzta a függönyt. Olyan délután 2 tájt lehetett de amit kint láttam az igen furcsa. Hó! Minden havas. De...szeptemberben?

Értetlenkedtem magamban. Csak párat pislogtam, hogy nem e káprázik a szemem de nem...majd felültem az ágyon, és értetlenül néztem mindkettőre.

- Ni...4 és fél hónapig nem voltál ébren.- mondta Cas a földről átvezetve rám a tekintetét.

Engem ez úgy ért mint derült égből villámcsapás...bár nem is volt az a bizonyos ég eddig sem derült.

Csak maradtam kerek szemekkel magam elé és azt sem tudtam élek-e vagy halok.

Négy hónap...az rohadt sok! Ch...négy...több mint négy. De ez olyan lehetetlennek tűnik. De az engem jobban aggaszt, hogy Castiel miért tűnik ilyen furcsának.

- Kisasszony...!- szólongatott a doki. Én erre csak felkaptam a fejem. És először rá néztem majd Casra meredtem.

Cas erre félig felhúzta a szemöldökét, majd kifelé kezdett bámulni az ablakon.

- Khöm...úgy látom rám már itt nincs szükség...- mondta a doki.- Ha még szeretnének valamit megtudni szóljanak egy nővérnek...illetve ha a hölgy mögött levő kapcsolót megnyomják automatikusan jön egy nővér.- sóhajtotta majd elköszönt és kiment.

Pár másodpercig csak a rám kötött gépek pittyegése és a doki halk léptei, ahogy kiiszkolt, ennyi hallatszott.

De Cas végre felém fordult.

- Miért csináltad ezt ha?- kérdezte elég haragosan.

- M...mit?- kérdeztem értetlenül.

- Azt, hogy csak eleve kiszöksz tőlem és Vaterod elől! A kórházban mindenki temetni akart érted?! Két napod lett volna és lekötnek a gépről és vége! Érted?! Meghalsz!!

Ez sokkolt. De olyan szinten, hogy majdnem elájultam.

- Két...nap....- ennyit nyögtem ki elképedve.

- Képzeld igen! És a másnapi álmomból is szellem módjára eltűnsz!- akadt ki szegény. A mondatra felkaptam a fejem.

- Álom volt? Nem valóság? ÁLOM?!- kérdeztem vissza.- Ezt az álmot én is láttam! De azt hittem ez a valóság...- halkultam el a végére.

- És mikor felébredtem akkor tudtam meg, hogy a "jóslat" a betűk, igazak. Csörgött a telefonom, hogy kórházban vagy...innentől pedig semmi...minden nap ugyan az.- mondta ahogy egyre közelebb jött.- Azt hittem elveszítelek! Érted te ezt?! Rohadtul nincs senkim csak te!- nyomott le fél kézzel az ágyra.

Ezek a mondatok...senki sem mondott még ilyet...valyon még mindig álmodok? Nem hiszem.

Cas közelebb hajol, hogy végre elkapja a tekintetem mire én egyik kezemmel a hajába túrva, és azt a fejemhez közelítve, végül megcsókoltam. Igen váratlanul érte azt lehetett rajta érezni, de nem. Nem tért ki előlem, sőt. Talán, szenvedélyesebben mint valaha, visszacsókolt. Az első csók amit én kezdeményeztem, és az első ami ilyen jó volt. Istenem de rég óta vártam azt, hogy végre elkapjam azt az érzést, hogy valakinek fontos vagyok...dehogy annyira azt legvadabb álmaimban sem reméltem volna.
Ezt a gyönyörű pillanatot, ami szinte felbecsülhetetlen értékű volt, Cas telefonjának pittyegése törte meg. Lassan elváltak egymástól az ajkaink, és Cas mérgesen nézett le a zsebére.
- Húúú, de falhoz ba...váglak!- akadt ki a telefonra szegénykém. A mondatra én elmosolyodtam, ő pedig kivette a pittyegő borzalmat a zsebéből, és beleszólt.
- Mond.- ennyit sóhajtott a telefonba.- Nem.- szólalt újra bele olyan 5 másodperc múlva, majd lerakta a telefont.
Kérdőn néztem rá, hogy ki volt az, de ő csak legyintett, hogy nem fontos.
Én beletörődtem, majd az éljeli szekrényemre néztem. A telefonom ott volt. Kiváncsi voltam pontosan hanyadik van. Megfogtam és megnéztem. A látvány sokkolt.
- December...24.- néztem értetlenül a képernyőre.- Ka...karácsony van?- kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Úgy bizony. És nekem ennél szebb karácsonyi ajándék enm is kell. Csak, hogy élsz.- ezzel újból megcsókolt.
Soha nem gondoltam, hogy megtapasztalom ezt, vagy ilyen szavakat kapok. Valaha. De bizonyosan, nagyon-nagyon jól esett. És, Cast erről az oldaláról is megismertem, végre.

Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek boldog karácsonyt kívánni^^

10. Epizód folyt.

Ahogy éazrevettem nem is fogta fel mit mondott.
- Castiel...te...- néztem rá kerek szemekkek.- Életed legfontosabb...- nyökögtem egy fél mondatot.
- Ehm...nem szokásom hazudni.- jelentette ki, ahogy kinézett oldalra.
Én csak halványan elmosolyodtam majd hangosan elkezdtem gondolkodni.
- Szóval én most egy halott vagyok, aki valamilyen módon visszakerült a jelenbe, csak azt nem tudom, hogyan.
- Figyelj.- nézett vissza rám, ahogy kissé eltolt és felállt majd kezet nyújtott nekem, hogy álljak fel én is.- Ha itt vagy, annak van valami jelentősége. Csak ki kell találnuk mi az.- mondta, közben én elfogadtam a kezet és felálltam visszaigazítva a lábamra a nadrág szárát, hogy, nehogy megint valaki ide jöjjön sápítozni...
- És...de...akkor...ki kellene találni, hog miért vagyok itt nem?- kérdeztem.
- Hát,- dőlt a fának.- A nyálas filmekben mindig azért jönnek vissza, hogy elköszönjenek a szeretteiktől meg hasobló...
- Elköszönni....- ismételtem meg ezt a szót mire egy betű jelent meg a kezemen, mintha bele lett volna vésődve, de egyáltalán nem fájt.
- Uhh...ez nem fáj?- kérdezte Cas.
- Hát az engem jobban érdekel, hogy mit keres egy K betű a kezemen.
- He?- nézett ő is rá. - Aha...szóval ez egy relytvény...utálom a relytvényeket.- sóhajtotta Cas.
- Lehet...ha...meglessz az összes betű, választ kapunk, hogy miért vagyok itt.
- Az lehet...- mondta Cas, ahogy csuklón ragadva elkezdett valamerre húzni.
- Ehm...Cas...- nyökögtem nem értve hova visz.
- Ha relytvény, hát legyen. Megfejtjük.- vigyorodott el.
- Éééss...mégis hova viszel?- kérdeztem.
- Meglátod.- azzal elhúzott a suli szívébe. Ha eddig nem mindenki látott meg, mostmár igen...hortelen felkanyarodtunk egy lépcsőn, és ott találtam magam, ahova először hívott el.
- Miért jöttünk ide?- kérdeztem furcsállva a dolgot.
- Ne. Emlékszel? Itt voltunk először, mikor KÖRBEVEZETTELEK a suliban.- vigyorodott el a "körbevezettelek" szót kifejezetten megnyomva.
- K...mint körbevezetni.- vigyorogtam mikor egy újjabb betű, pontosabbban egy "Ó" jelent meg a kezemen.
- okoooos.- ugrottam a nyakába, mire Cas majdnem hátra esett.
- hé azért óvatosan.- ölelt meg kuncogva.
- o...o....mint...okos..osztani...óra...ostor...- mondtam de Cas közbe szólt.
- ÓRA!!!- kiáktott fel, mire a kezemre bökött. A kezemen az az óra fityegett amit tőle kaptam, még mikkr elfelejtettem felkelni.
- Oh tényleg.- mondtam ahogy lekaptam a kezemről és nézni kezdtem. Hirtelen egy "M" betű is helyet kapott a többi mellett.
- Ohm...M...őőő...ez mégis mi?- néztem Casra.
- Hát...nem tudom. De nem hinném, hogy itt lesz, a további betű...- mondta, ahogy elkezdett lehúzni a lépcsőn, és elkezdtünk mennia folyosó vége felé, ahogy egy kék, és egy fekete hajú srácba botlottunk, elég érdekesen néztek ki...
- Öhm bocsi.- állított meg konkrétan engem a kékhajú, Cassal nem is törődött.- Esetleg tudnál nekünk segíteni? Gémkapcsot nem láttál valahol?- kérdezte.
- Amint látod ketten vagyunk, és nem, nem láttunk.- mondta Cas engem szólni sem hagyva, és húzott tovább.
~ Már megint gémkapocs kell valakinek?~ kérdeztem meg magamtól mire, hirtelen megvilágosódtam, és megszólaltam.
- Megint! Gémkapocs megint! Ez a szó!- mondtam Casnak eki erre megfordult. A kezemen egy "A" betű jelent meg.
- Okos.- momdta majd kezdett gondolkodni.- Semmi nem jut eszembe A val...
- Nekem sem...- szomorodtam el mire ránéztem a kezemre. Összeolvasva a betűket kijött wgy bizonyos szó.
- Castiel!!- mutattam oda neki a karomat.
- Kóma...de ez mit is jelent? - nézett félig felhúzott szemöldökkel rám.
- Nem érted? Én igazából nm vagyok itt! Én kómában vagyok! Erre utal a szó, és az is, ahogy pörögtek a napok! És nem haltam meg!- mondtam mindvégig vigyorogva.
-Vagyis...akkor...- kezdett el Cas gondolkodni.
- Igen élek!- mosolyogtam felé.

Még mindig nem ez az egész rész, de rohamos írás alatt áll a következő ^^

10. epizód

~He? Mi a...JESSZUS!~ néztem körbe, mivel, éppen csak a véres testemmel szemeztem.~B@zd ez mi?~ végig néztem magamon. Csak épp nem volt magam. Semmi voltam. De mégis láttam. Furcsa...
De az még inkább, hogy az agyon véres testemet nézegettem. A lábamból még mindig folyt ki a vér, és továbbra sem mozdultam meg. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy tudok mozogni. Méghozzá lebegni.~Wih...mindig is repülni akartam.~ gondoltam, ahogy felszálltam. A város felülről. Igen furcsa egy dolog...De az ez az egész igen furcsa egy dolog!
Este van. Milyen szép este. A holdfény...hmmm...na de miért is ilyeneken gondolkodok mikor...heeeeeeeeeee?
Jó ne nézzetek teljesen hülyének...két másodperc alatt nappal lett. Két. Másodperc. Mi van? Ezt. én. nem. értem...Jó ez konkrét Agyf@sz...
Hogy ne csak rébuszokba beszéljek, a pontos történést is elmondom. Lebeg a suli felett, mikor azt veszem észre, hogy csak pörögnek a napok. Lényegében pár másodpercenként váltja a nap, a holdat. Furcsa...
És mire észbe kapok, bent vagyok a suliban. Végig nézek magamon. Testem is van. WHAT?!
Csak nézek meredten magamra, mire valaki belém szalad.
- Jaj, bocsi Ni. Véletlen volt.- szólalt meg Nath.
- ŐŐŐŐŐŐŐŐŐ...Semmi...baj...- mondtam. Nem tudtam, hogy hallja-e. Csak reménykedtem.
- De, tényleg...én nem figyeltem...- mondta, majd még egyszer bocsánatot kért és tovább ment.~Öhmmm...ezt nem biztos, hogy teljesen értem...EGYÁLTALÁN NEM ÉRTEM!~ akadtam ki, majd mentem ki  az udvarra. Ha már itt vagyok, akkor talán Cas is. És akkor talán tudok vele beszélni.
Persze utam közben Viola állított meg.
. Szia Ni, hogy telt a szünet?- mosolyogtt rám. ~Miért "Ni"-z mindenki? Nikol vagyok!~
- Öhm...szia viola...öhmm...jól...? asszem...- mondtam elég zavarodottan.Ezután még beszéltünk pár szót, majd felszólalt.
- Jajj, a doga eredmények. Gyere nézzük meg őket!-azzal csuklón ragadott és behúzott valami terembe.
Igen furcsa érzés volt ez az egész. Nem csak mert Viola olyan furcsa, azért, mert a semmiből kerültem ide,úgy, hogy asszem élek, vagy mi. De ez sem biztos. Igen furcsa, hogy egyik pillanatban nézem a véres, illetve halott magam, és egyszerre ÉLVE a suliban találom magam. Hát ez mi?!
Jó- jó térjünk vissza a valóságba. Eredmény, eredmény...szóval. oh de jó. Csodálatos. Nekem legalább is...4es wohohooo !
Várjunk...ez stimmel...ez az a doga amit tényleg megírtam. Ez nagyon furcsa...de lehetséges. Így még forcsább, hogy ez AZ a doga.
Ki játszik velem? Mi ez? Hogyan történhet? És legfőképp miért?
Mint egy...rossz álom. Tréfál velem az élet. Vagy nem élet...vagy mi...ahh f*szom se tudja.
Ácsi! Ha...ha itt vagyok a suliban...jó esetben Castiel is itt van. És ha Castiel itt van...akkor tudok valakivel beszélni aki szorosan kötődik hozzám.
Ezzal kirohantam a teremből Violát se szó se semmi más nélkül otthagytam. Szinte rohantam ki az udvarra ahol egy fa alatt üldogélve és valamit irogatva, megláttam a lovagom.
Tempóm kétszeresére gyorsítva rohantam a fához ahol letérdeltem a fiúhoz és megöleltem.
- Hee? - pislogott fel rám Cas.
- Hiányoztál.- mondtam szorongatva a fiút.
- Alig egy napja láttál.- mondta a fiú vigyorogva.
- Egyn...a...- pislogtam még mindig ölelgetve.
- Nem emlékszel? Eljöttél hozzám tegnap...Még majdnem be is estél az ajtón csak megfogtalak.- mondta a fiú mosolyogva ahogy átkarolt.
- Megfogtál?- kérdeztem vissza. Elkezdtek megjelenni előttem a képek ahogy Cast hívom...ahogy kicseng és semmi válasz. Ahogy csengetek és semmi válasz. És ahogy az ajtónak dőlök, ahogy kinyitja azt és az, hogy NEM kap el. Utána jön apa és az elrohanásom és a minden sőtétbe boruló kép.
- Nikky jól vagy?- kérdezte Cas látva rajtam az elgondolkozást.
- Mi? Ki? Ja, igen...asszem...- motyogtam a végén már.
- furcsa vagy.- állapította meg.
- háát...az lehet.- jelentettem ki a mondatára.
- nem akarsz eljönni velem?- kérdezte Cas.
- én hova?- kérdeztem vissza.
- hàt lesz tàjfutás...csak a bejelentésről sikeresen lekéstél mivel még nem voltál itt. Szóval ott...leszel a párom?- kérdezte Cas.
- Tájfutás? Ch...utálom. de ha muszály részt venni...persze.- jelentettem ki apró mosollyal. Bár ahogy előtűntem úgy el is tűnhetek újból nég a futás előtt.
- Öhm...ne nézz hülyének...de nem volt nkem valami a lábammal...öhmm...tegnap?- kérdeztem.
- Hmm? Mi lett volna vele?- kérdezte Cas félig felhúzott szemöldökkel.- Nagyon fura vagy...semmire sem emlékszel a tegnapból. És ilyeneket kérdezel. Mi történt?- kérdezte a tőle telhető legkomolyabb fejjel.
Egy kissebb töprengés után, hogy mit is mondjak, megszólaltam.
- Nem hinnéd el.- sóhajtottam oldalra kinézve.
- Mikor is nem hittem én neked?- kérdezte.
- Igaz. De...ne röhögj ki.- azzal nagy levegő, és laza 2 percben elmeséltem neki mindent. Elejétől a végéig. Hogy pontos legyek, onnan, hogy felhívom és nem reagál, addig, hogy minden elsötétül.
Cas kikerekedett szemekkel reagált.
- De, hogy ezt mind bizonyítani tudjam. Bárki. Tényleg akárki. Látott engem tegnap délután óta? És tudod jól, hogy ennyit sosem kések a suliból. Soha. És ha ezt mind összeveted. Hihető. Sőt. Látszik, hogy igaz.- mondtam, majd ránéztem Cas arcára. A csodálkozó tekinteten kívül semmit sem láttam az arcán. Egy bizonyos pillanatig amikor viszont belemarkolt a hátamon lévő ruhadarabokba és igen erőssen magáhiz ölelt. Mukkani sem bírtam a reakciótól. Kb. két perc után lazított a szorításon és én csak annyit éreztem, hogy felhúzza a lábszáramon a nadrágom. A következő tekintetet talán sosem felejtem el, mikor meglátta a heges, sebes, néhol még vérző lábam - ezt a nadrágomon keresztül nem lehetett látni mivel fekete volt.-
A tekintet amit akkor láttam rajta leírhatatlan. Csodálkozó, féltő, kétségbeesett tekintet. Soha nem láttam még rajta ilyet. Tényleg soha.
- Cas...- kezdtem bele a mondatomba mikor már vagy fél perce bámulta a lábam.
- Te...meghaltál. - mondta, minthogy ez neki csak most jött le.- Most...hogy...de...ez képtelenség!- kapott a fejéhez az egyik kezével.
- Castiel nyugi...- tettem rá a kezem az övére.
- Hogy nyugodjak meg, ha az életem legfontosabb dolgát elveszítem?!- nézett rám. Szerintem fel sem fogta mit mondott. Én elképedten néztem Casra.- Öhm.- ennyi jött ki a számon.

A folytatás következik nemsokára ^^

Egyéb történet 19.

-De...De jól vagyok!- ültem fel az ágyon.
- Ja, látom mennyire.- forgatta meg a szemeit apu, majd megfordult indult ki a szobából.- Öltözz fel.- mondta, és már végleg kiment.
- Mi a jó büdös rohadt élet ez?!- néztem Casra.- Mi az, hogy csak ennyi, hogy öltözzek fel, meg, hogy le se harapta a fejed...EZ MI?!- akadtam ki.
- Csssst!- azzal a szám elé rakta az egyik ujját.- Mindent el fogok magyarázni. Csak várj egy kicsit.- Azzal kiment. Én i smentem volna, csak ugye nem tudtam a lábam miatt... Így sajnos együtt maradtam, a szobában a fájós lábammal.

Csak a fejemet ingattam, majd öltözni kezdtem. Rendesen dühös voltam, mind Casra, mind apámra... Apámra azért, mert nem szedte le Cas fejét, pedig megérdemelte volna, Casra pedig azért, mert rejtélyben hagyott. Legszívesebben fogtam volna magam és indultam volna ki a házból, de szinte felállni sem bírtam. A nadrágommal is meggyűlt a bajom. Mikor kész lettem, és már pár perce, a fejemet fogva ültem az ágy szélén, benyitott Cas. Kopogásról nem hallott...nem ááám....

- Gyere.- mondta, majd végig mért.- Öhmm...jól vagy?
Felemeltem a fejem, és egy komor kép csapta szemen Cast.
- Öhm...- pislogott szerencsétlenje.
- Mindegy.-azzal felálltam, és sikeresen ránehezekedtem a lábamra, és ekkor felhúztam azt.- Mit akarsz?- kérdeztem.
- Mi bajod, hogy így beszélsz velem?- pislogott még mindig.- Mindegy...- azzal kisegített, hogy ki tudjak bicegni a konyhába, ahol jelen esetben apa volt.
- Magunkra hagynál?- nézett rá Casra, engem a fiú leültettet egy székre majd kiment a konyhából.
Búskomor képpel néztem rá apára.
- Miért jöttél ide?- kérdeztem.
- Ha lesérülsz, esetleg eljöhetek nem?- erre egy "na persze..." legyintést tettem.
- Most komolyan. Castiel hívott ide?
- Igen. Mivel megígértettem vele.
- MI VAN?! MIKOR?! MINEK?!- ugrottam fel, persze az asztalon támaszkodtam, hogy ne essek össze.
- Még ez az afférod előtt...
- MILYEN AFFÉR?!- akadtam ki még jobban.
- Az...most mindegy. És vedd lejjebb a hangod. Apáddal beszélsz.
- chh...- azzal visszahuppantam a székre.
- Hö...figyelj.Én tudok rólatok...
- Milyen rólunk?!- pislogtam.~Casról és rólam?...nincs is semmi rólunk!~ akadtam ki.
Apa elmagyarázta, hogy Cas-igen, igen meglepően- hozzá fordult először, hogy lehet-e köztünk valami. És mivel ezt tudta, ezért nem harapta le a fejem, ami a félreérthető helyzetet illeti.Én totál leblokkoltam. Felálltam, és felhúzott lábbal ugrálva, mentem ki a konyha,majd a ház ajtaján. Mindent a hátam mögött csináltak. Mindent...Ezért most én is a hátam mögött hagyom őket. Pár háztömbnyire lehettem ahol be fordultam egy sikátorba ott ültem le mert alig bírtam menni.

Hirtelen odakaptam a lábamhoz, mire észrevettem, hogy valami meleg és nedves folyadék van rajta. Felemeltem a kezem és vért láttam rajta. Nem is keveset. Ránéztem a lábamra mire, amint láttam csordogált ki belőle a vér.

Csordogált?? Ömlött! Pár perc után pedig már egy bazi nagy vértócsa közepén találtam magam. ~ most mit csináljak? A telefonom sikeresen ott hagytam Cas házában.Azt nem tudják hova mentem, és visszamenni pedig nem tudok.~ gondolkodtam igen igen ijedten. Egy sóhajtás majd a gondolat, hogy itt fogok elpatkolni.Kinyújtottam a lábam, a falnak dőltem, a fejemet kissé oldalra döntöttem a szemeimet behunytam.

 Ilyen nyugodt lennék? Nem. Csak beletörődtem. Engem mindig arra tanítottak, hogy minden történik valamiért.Mindennek oka van. Ha meghalok, meghalok. Annak is oka van.

Nem parázok ezen annyit, bár nyugtalanított, mégis mi lesz ha elmegyek. Sokan nem hiányolnának. Talán Tess. Talán Castiel. Esetleg a szüleim. Itt rövidre is zárnám a kört. Sok embernek nem vagyok fontos. Sőt valaki örülne ha eltűnnék a színről mint például Amber, hogy szabad terep lenne Cas. Hát lehet...akik pedig szeretnek...azoknak a reakciójától kicsit félek. Mi van ha valamelyik barom utánam akarna jönni? És azt én nem szeretném ha miattam halna meg valaki, persze saját magamon kívül. Magamat nem féltem. Sőt. Ez az egész egy felszabadító érzés. Végre megtudhatom kinek vagyok úgy isten igazából fontos. Lehet, hogy ezt én már látni nem fogom. De egy olyan érzésem van, valami fogja ezt közvetíteni felém. Hogy mi? Magam sem tudom. Még. Hamarosan megtudom. Lehet. Nem biztos. Semmi sem biztos. Csak az, hogy ha nem most, majd máskor. Lehet. Ha nem találják fel az 'örök fiatalságot' vagy az 'örök életet' amit igen nagy kétségek közt, de nem hiszek.

A lehunyott szemes pózban ültem tovább. A kezeim a derekam mellett voltak. Éreztem a földön a vérem ami már nem épp kis arányban oszlott el a földön. A szememet kinyitni sem volt erőm. Egyre elnyomottabb érzés fogott el, a világ mintha forogni kezdett volna, csukott szemen keresztül is. Leírhatatlan érzés. Nem azért mert jó, hanem mert furcsa. És konkrét szó sincs erre az érzésre. Hirtelen csak annyit éreztem, hogy eldőlök a fallal párhuzamosan, és a fejem a vértócsa közepén landolt. Próbálkoztam én felülni, de megmozdulni sem volt erőm. A nyomott érzés egyre jobban fogott el, majd mintha ott sem lettem volna már nem éreztem semmit.