Epizód 7.

Pizsi partiból lett...áhh ezt inkább lásd később!

Reggel hulla fáradtan ébredtem. Már pár napja volt az éjszakai eset, de még mindig nem tudtam aludni.

- Castiel megöllek… miattad nem alszok érted?!-  morrantam fel csak úgy magamnak. Aztán elindultam a suliba. Nem tudom miért, de igyekeztem kerülni a vöröst. Így mikor megláttam, szinte berohantam a DÖK terembe, ott Melody fogadott. – Öh…ömm izé én csak…már megyek is…- mondtam, mivel nagyon hülyén nézet rám, hogy mit rohangálok a suliban.

- Nem nem maradj csak… és egyébként is…tudnál nekem segíteni?- kérdezte. ~Mi?! Már megint én segítsek mindenkinek?! Mi vaaaa’?!~ kérdezgettem magam. Utána elmondta. hogy hivatalos vagyok a pizsama partijára, és, hogy segítsek szétosztani a meghívókat… mondom oké, ha ezt szeretné jó… úgy is szülinapja lesz, ennyivel segíthetek neki… azzal szétosztottam a címzett meghívókat. El is érkezett az este és a nagy beszélgetésben azon kaptam magam, hogy megkérdezték ki tetszik.

- Nekeeem??? Senki…- mondtam mintha tiszta őszinte lettem volna… va-vagyis az is voltam… Ajh! Már magamnak és félek bevallani… de neeeem! Nem eshettem bele! Neeeem ez nem lehet!!! Egy… brutális állat…

- Senki? Ezt úgy sem hisszük el… nem bízol bennünk?- kérdezte a háttérből valaki, de nem igazán érdekelt melyik kérdezte…

- Mi?! De tényleg nincs senki! Miért nem lehet el hinni, he?!- azzal zavaromban elhúztam a buliról. Ja… és persze nem pizsamában mentem ki az utcára, normális ruhában voltam… Csak sietve igyekeztem, mikor egy mellkasba ütköztem… de nem… most nem az várt, akire számítottam. A vörös tincsek helyett szőkék voltak.

- Mi a… Nikol mi baj?- kérdezte Nathaniel.

- Mi van’? Semmi hagyjál…- mondtam még elég ingerült voltam. Csak mentem tovább, egész a házamig épp beakartam csapni magam mögött az ajtót, de valaki megállította az ajtó becsapódásának lehetőségét. Hirtelen hátrakaptam a fejem mire az a bizonyos valaki oda lépett mellém, majd mielőtt még felnéztem volna rá karjai szorosan körém fonódtak, még szerencsémre kaptam levegőt… mikor már kezdtem kiszabadítani magam, a „valaki” a fülembe fújt, de csak épphogy. Én erre egy kikerekedett szemmel reagáltam, de nem tudtam az illetőre nézni, mert háttal voltam neki, és nem láttam belőle semmit, még hátra fordulni sem tudtam, mivel annyira szorította a derekam.

- Áh..h…h…- nyögtem fel lágyan a végére már elbizonytalanodtam, hogy mégis kellene e sikítozni…olyan ismerős illata volt, a szorítónak. Miután ezt a halk nyögdécselést megejtettem a szorítás lazulni kezdett, de még mindig nem engedett el. Olyan… biztonságban éreztem magam… Nem tudom miért… de egy álom volt a két kar szorításában pihenni. Mire már teljesen lenyugodtam és ellazultam, két ajkat éreztem az arcomon. Egy nagyon parányit megreszkettem, mert még sem nagyon volt még ilyenben részem, ezt ő meg érezte, így csak a fülembe súgott.

- Ne félj… Nem harapok… - búgta a fülembe, majd a szemem mellett kivehető volt két vörös tincs. ~Castiel?~kérdeztem meg magam majd összekapcsoltam fejben az illatot, a hangot és a vörös tincseket, kizárásos alapon csak ő lehetett. ~De mekkora egy perverz disznó! De… hiába… be kell, hogy valljam… élvezem…~gondolkodtam. Miután már kellően zavarba hozott, hozta a stílusát, és még jobban zavarba akart hozni. Oldalról elkezdte az ajkait elvinni az enyém felé, de előtte megtorpan, ezt én itt még fel sem fogtam mit csinál… Közben a karjai még mindig a derekam köré fonódtak.

- Jó éjt…- súgta, aztán lassan elkezdte elengedni a derekamat, majd kisétált az ajtón, azt pedig becsukta maga mögött. Én meg csak vigyorogva dőltem a falnak. Hogy miért? Az igazat megvallva magam sem igazán tudtam…csak annyit, hogy ez valami csodás volt…

/Ez a rész nem igazán sikerült hűen az epizódhoz az igazat megvallva, de szerintem még megérdemli az epizód címszót, úgy, ahogy./