Epizód 8.

Agyrém…

Kb. 3 hét telt el, eseménytelenül. Nem volt épp olyan csodás, mint amire számítottam, Cas a „balesetem” utáni napokat követően, visszavette régi arcát, és komor hangulatú lett. Persze nem volt olyan velem mint bárki mással, jobban közeledett hozzám, amit nem tudtam mire vélni. Ez kezdett megijeszteni, de megkérdezni a világért sem akartam, mert igazából nincs hozzá, semmi közöm. Legalább is én így éreztem.

- Hogy vagy?- kérdezte komor hangon, ahogy épp valami kaját akart összedobni.

- Egész jól. Már mindent tisztán látok. - mosolyodtam el, mire ő összevont szemöldökkel felém fordult. - Most mi… a szó szoros értelmében…- sóhajtottam ki, már nem vigyorogtam. Leültem az asztalhoz, és nézelődni kezdtem unalmamban.

Kajálás után, indultunk a suliba, laza 3 hét után… Előre féltem mi fog várni ott.

Beérve a suliba még a csapból is választásos plakátok csüngtek. „Együtt az iskoláért!” vagy „Sportpálya felújítása!” és még sorolhatnám, ígérgetések, mindenhol.

- Pff… megint Diák elnöki választások…- fújtatott Cas, ahogy lépkedett a terem felé. Utána mentem persze én is.

- Én sem bírom az ilyet… de ez is miért pont most jött?- gondolkodtam hangosan.

- Lassan év vége. - sóhajtotta ki Cas ezzel én kaptam egy szívrohamot.

- Mi?!- vettem elő a telefonomat, a suli kellős közepén, és ránéztem a kijelzőre. „Június 4.” ez a ki írás csapott szembe.

- Mit csodálkozol?- kérdezte semmit mondóan. Én lefagytam, de totál.~ Ha év vége, vizsgál… Ha vizsgák, tanulás… Ha tanulás, akkor meghalok…~gondolkodtam. Év végén kellett nekem 
félvaknak lennem?!Volt ekkora mázlim…

- Nyajh, ne vágj már ilyen kétségbe esett fejet, inkább siessünk órára. - mondta azzal kézen fogott, és elhúzott a terembe. Én fel sem fogtam, hogy megint megfogta a kezem… Lélekben sajnos, nem voltam ott.

Ugyan, úgy ahogy órán sem. Nem tudtam figyelni. vagyis kivételesen akartam, de nem ment. A csengetést követően, izomból lefejeltem az asztalt, mire a szöszi – nevezetesen Nathaniel - hangját hallottam meg.

- Jesszusom, te normális vagy?! – kiáltott le, hogy miértverem szét a fejem.

- A normális egy tág fogalom, aminek én egyik ágába sem tartozom bele. - jelentettem ki tudományos…nak hangzóan, és még mindig lefejelve a padot.

- Öh… - lepődött meg kissé. Hallottam, hogy hátam mögött 3 apró köhintés hallatszik, aránylag nagy szünetekkel. Hátra hajtotta, a fejem és Cas állt mögöttem, és félig felhúzott szemöldökkel, szúrós szemekkel nézte a szőkét.

- Jobb lesz, ha elhúzod innen a segged…Ja és állítsd le a hugicád, addig, amíg nem én teszem meg. - mondta tök komolyan. Én ebből a semmitől is kevesebbet értettem, illetve fogtam fel.

Nath elég, „ez most mi a franc?! fejjel nézett, de végül vállvonással elhúzott.

Cas a vállvonásra egyre szúrósabb szemekkel kezdett motyogni valamit.

- Ez…- kezdtem bele, de nem tudtam befejezni, Iris vágott közbe.

- Nikol! Ide tudnád adni a jegyzeteidet? Én nem találom a sajátom…

- Cccc… stréber. - motyogta le Cas.

 - Tessék… azért holnapra vissza adod ugye?- kérdezte, kérlelő szemekkel.

- Persze. - mondta, majd furán nézett Casra, aztán vállat vont, és elment a jegyzeteimmel.

- Mindenki megőrült?- csapódott háttal a falnak Cas furcsán nézve maga elé.

- Ő… per pillanat miért is?- kérdeztem furcsállva, közben felálltam és Cassal szembe fordultam.

- Hosszú… lényegében Amber megint kavar… meg mindenkit megőrjít a tanulás…

- Mi??? Mit mondott már megint az a szerencsétlen?!- háborodtam fel, de választ nem kaptam, mivel ekkor szólalt meg a csengő, és kezdődött a következő óra. Persze megint nem tudtam odafigyelni, de mit vártam… hisz mindjárt jönnek vizsgák…

Közben megtudtam, hogy a suli tájfutást rendez… hú de nagyon örültem… de annyira…-.-” Hogy én mennyire szeretem a sportot… De, hogy Amber mit mondott, nem tudtam meg, de mivel, én olyan tök aranyos vagyok, megírtam Ambernek a puskát a vizsgákhoz…aha…a rossz válaszokkal. Ugye milyen profi vagyok?

Én meg elhúztam órák után tanulni az udvarra… Egyedül arra figyeltem fel, Cas,odajött és hozott kaját, mert, hogy „éhesen nem lehet gondolkodni” hát, kicsikém, ha ilyen közel mászol hozzám, akkor amúgy sem fogok tudni. Ja… pont ez is történt, ott lihegett a nyakamon, koncentrálni meg úgy nem lehet…

Mindegy, végül megírtam azt a nyamvadék tesztet éééééééssss:A NYÁÁÁRI SZÜNET KEZDETÉT VETTE!

Egyéb történet 10.

Csak pár csodás nap az életemben (3.)

-Gyere,haza viszlek.-jelentette ki, és mintha nem is rólam lenne szó, felállt és kezdett el húzni a házam felé.
-M-mi...de Cas!- szedtem ki  a kezem az övéből elég ingerülten.Cas meglepődötten nézett rám, majd a falnak dőlt, és várta, hogy megszólaljak.
-Nehogy már ne legyen beleszólásom!-teremtettem le, majd otthagytam, és elindultam valamerre. Az utam a kőzeli erdőbe vezetett,ahová be mentem és bolyongani kezdtem. Az erdő nem volt teljesen ismeretlen, hisz mikor  még kissebb voltam a suli utáni legtöbb időt ott töltöttem. Leültem egy fa ágára és ott lóbáltam a lábam mint egy kisgyerek. Mesébe illő volt az egész...az éjszaka sötétjében látszódott egy-egy fényes pont,bagoly huhogás, bogarak nagy zsivalya csapta meg a fülem.Elgondolkoztam a fán,aztán... Hirtelen egy reccsenés és semmi másra nem emlékszem.
- Mégis mit csináltál?-hallatszott a halk kérdés, tudva, hogy úgy sem kap választ.~Mi...?Mégis ki beszél?~tettem fel magamban a kérdést.Kinyitottam a szemem csupa sötétség tárult elém. Kezeimet megtámasztottam a...egy ágyon? Hogy kerülök én egy ágyba?
- Ki az?- kérdeztem zord hangon majd felültem.Annyit éreztem, hogy valamibe bevàgom a fejem.-Áúú...-nyögtem ki, de furcsa módon a felszólalásommal egy időben, ugyan az hagyta el valaki száját.
-Minek kellett lefejelni?!- hallatszott a haragos kérdés.
-Honnan tudnám, hogy hol vagy korom sötétben észlény...-mondtam,már kétség sem fért ahoz, hogy tudjam ki van mellettem. Persze, hogy Castiel...
-Korom sötét mi? Máskor valami olyat találj ki ami nem ennyire nyilván való, hogy hazugság...-mondta az elején kuncogva.
- Most mi van? Ne szivass, ha sötét van akkor sötét van.-mondtam.
-A te fejedben...-mondta. ~A feje...m...ben...ez...lehet,hogy...?~azzal a zsebembe nyúltam és kikaptam a telefonomat és az arcomba...világítottam. Nem láttam semmit.
-Basszus, mond, hogy lemerűlt...- mondtam ilyedten.
- Nem látod, hogy nem? Amúgy meg mit világítasz a fejedre?- kérdezte furcsállva.
-B@zdki nem látok!!!-kiáltottam fel,ahogy éreztem, hogy valami közelít a fejem felé.
-Te tényleg nem látsz...-mondta már rekedtes hangon.~erre egyedül is rájöttem aranyapám...~gondoltam de inkább nem szóltam semmit.
-Mit csináltál?-kérdezte konkrétan úgy, mint mikor valaki bereked és elmegy a hangja,még is hangot akar kicsikarni a torkán.
-Passz...-nyögtem ki sírós hangon, ennél értelmesebb dolgot úgysem tudtam volna kimondani.
-Miért kerülsz te folyton ilyen helyzetekbe?!- tette fel a költői kérdést, ahogy -pontosabban ahogy kivettem- a két kezével a derekam mellé támaszkodott.
A kérdésre válaszolni nem tudtam, így áthuppanva a hasamra,már hanyatt fekve,de elkezdtem zokogni.Cas erre motyogni kezdett valamit, majd végigsimította kezét a hátamon. Én lecsillapodtam kicsit és a könnyeim kezdtem törölgetni, de Casra semmi pénzért nem néztem volna fel...egyrészt minek mert úgy sem látok semmit...másrészt meg amúgy sem akartam...
-Ne sírj már...- ezzel éreztem, hogy fölém hajolt.- nyugi...- mondta még mindig elég rekedten, de már lényegesen jobb volt a hangja.
- K-könnyű azt mondani...nem te vakultál meg.- mondtam.- bár azt meg én nem bírnám...-csúszott ki a számon. Mire észbe kaptam, hogy mit mondtam tiszta vörös lettem és kezemmel takartam el az arcom. Cas lefejtette a kezeimet és egy hosszas puszit adott a szám fölé. Nem is kell mondanom, hogy totál vörös lettem, vörösebb mint eddig. -Izé...u-ugy értem - és itt beleszólt.
-Tudom, hogy érted...- mondta, majd a fülembe súgta- Hívom a dokit...- suttogta a szavakat, majd felemelkedett és kiment a szobából. Èn gondolkozni kezdtem. De semmire sem jutottam már ott volt az orvos.
-Nikol, itt a doki.-mondta Cas, majd a doki dumálni kezdett valami zagyvaságot, és megnézte a szemem, majd a következőt mondta:
-Úgy látom a fejsérülés hatására történt ez...hmmm...nem olyan súlyos mint azt gondolnák, ha a következő hetekben pihenni fog és nem erőlteti meg a szemét, akkor, rendben lesz olyan két hét múlva, már mindent látni fog. Ha nem fog eleget pibenni, komolyabb baja is lehet.-mondta komolyan.
- Èn vigyázok rá, garantáltan pihenni fog.- mondta Cas majd egy idő után elment. Cas leült az  ágyam mellé a földre, és sóhajtott.
- Most...tényleg...te akarsz vigyázni rám?-kérdeztem.
- ja...-mondta. ~ő fog rám vigyázni...? Uramisten...~ gondoltam, de végtére is, örültem.

Egyéb történet 9.

Csak pár csodás nap az életemben…(2.)

Hirtelen arra eszméltem f el, hogy lazán hátulról valaki kezdi a húrokon vezetni a kezem. Gyengéd érintés volt, érezhető rajta a gondoskodás.

-Próbáld így.- suttogta egy lágy, mégis mély hang. A kezemet hagytam vezetni a húrokon, és a hátam mögött lévő személy, vezette is azt.E személy, kissé előrébb hajolt, az arcom mellé, így kivehető volt, hogy tincsi hosszabbak a megszokottnál, és a tincsek vörös színben pompáztak.Megszólalni nem is akartam, és nem is tudtam mit szólhatnék, így hagytam magam. Fokozatosan szökött vér az arcomra, miközben ő megszólalt.

- Hogy is volt a szöveg?- kérdezte a szeme sarkából rám mosolyogva lágyan.

-Te…ha-halllottad a dalt is?- kérdeztem kissé megszeppenve.

-Ühümmm…- bólintott, majd várakozóz tekintettel nézett rám. Én egy kis töprengés után, elkezdtem a dalt a gitáron, majd énekeltem is hozzá, az átlagnál halkabban. Fokozatosan élénkült a dal, egyre jobban beleéltem magam, a végére már-már lesz@rva mindent, csak hallattam a hangom és kísértem magam gitáron. Néha-néha felpillantottam Casra, aki figyelmesen nézte, illetve hallgatta a játékomat.  A szám végeztével, kissé lihegve ugyan, de felnéztem Casra, aki meg se tudott igazán szólalni. Végtére összeszedte magát, hogy valamit kitudjon nyögni.

-Ez…igen…nekem ez két évembe telt…neked olyan egy órába…- mondta, mintha elcsodálkozoztt volna. A mondatra, én zavaromban, egy húrt kezdtem pengetni. A kezem lecsúszott, és egy lágy, dallamot játszott le véletlen. Mire észbe kaptam korom sötét volt. A dallam a teremben eloszlódott, majd Cas- mivel eddig mögöttem volt állt- leült mellém.

~Megkérdezzem? Áhh…nem merem~ azzal a gitárt szemléltem továbbra is az ölemben, mikor Cas elkezdett húzni a kezemnél fogva maga felé.

-Gyere ide…- sutyorogta.

- Mi-mi? Minek?- kérdeztem zavaromban, ahogy rák vörös lettem.

- Kuss, csak gyere.- mondta. Én pislogtam egy sort végtére is hagytam magam, és beültem a fiú ölébe- mivel oda húzott-. Egy ideig ültem ott megszeppenve, majd elmosolyodva sóhajtoottam…csak tudnám miért.

~Ez a k*cs*g elérte, hogy totál beleessek…megfertőzött… van egy olyan érzésem, hogy ezt nem a legjobbkor…hiába, mondhatni nem is ismer még rendesen…. ajh a fenébe…~ elmélkedtem, mármár bele remegtem a gondolatsorba…vagy a teremben lévő hidegbe? nem tudtam…de azt igen, hogy a vöri, sikeresen kiszzúrta, hogy reszket a lábam, így összevonta szemöldökét és megszólalt.

-Veled meg mi van?- kérdezte.

-S-semmi…- válaszoltam, igyan úgy.

-Általában nem ok nélkül szoktak reszketni…-sóhajtotta.- Mond már…

-Csa…fázok.- mondtam, ezzel nem is füllentve olyan nagyot.

Cas erre a mondatomra, félig felvonta szemöldökét, majd a fejem, az övé felé fordította, és az ajkait a homlokomhoz érintette. Én még vörösebb lettem, mint eddig, már ha azt még lehet fokozni.

-Te lázas vagy. - jelentette ki, ahogy karjai összefonódtak a derekam fölött.
(folyt. köv.)

Egyéb történet 8.

Végre itthon! Haza értem is csodák csodájára út közben írtam is valamennyit...valamennyit? jó sokat! csak egyszerre nem akarom rátok zúdítani az egészet, így darabokként majd kirakom. Jó olvasgatást!

Csak pár csodás nap az életemben... (1.)

Pár nap múlva újra suliba indultam. Cas múltkori tettét, még mindig men tudtam kiverni a fejemből. A suliba, lassan battyogva mentem, közben dúdoltam valami random dallamot A suliba beérvén, mentem  órára üres, semmitmondó gondolatokkal. Cas cselekedetein már tényleg nem tudtam eligazodni. ~Vajon ő…? Áhh...a sz@rt... Castiel pont engem… aha, majd biztos… ~ gondolkodtam lemondóan. Nem igazán reméltem semmi jót… de rosszat se… ha szórakozik velem, akkor legalább mind a ketten élvezzük a dolgot… ha meg nem ez a variáció válik be hanem amire sokan vágynak… hát örülni fogok… de inkább nem remélek semmit… Lényeg, ami lényeg, belépvén a terembe, az a látvány fogadott, hogy Cas, ölében a vörös-fekete gitárjával énekel, - illetve mivel gitározott is mondjuk zenélésnek…- szóval zenélt, a helyén, az osztálynak valami eszméletlen erőteljes mély hangjával. Gondolom nem ok nélkül, mert ilyet csak úgy jó kedvéből nem csinálna… Ismerem Cast…. már amennyire…. Na szóóóval én meghallva a játékot, az ajtóban kiestek a kezemből a könyvek, amiket órára hoztam, Ilyen érzelemmel teljes dalt hallani Castól… az…az azért durva… Mivel a könyvhalmaz elég durva csattanó hangot hallatott Castiel tekintetét felém kezdte vezetni. Mikor meglátta, hogy én vagyok az, elmosolyodott, majd énekelt tovább. Én az ájulás határán tartottam… Hogy kizökkentsem magam ebből az állapotból, lehajoltam gyorsan felkaptam a könyveimet, majd azokat a kezemben szorongatva, álltam és bámultam csillogó szemekkel. Ahogy a fiú abbahagyta a játékát, a teremben tapsolás és ujjongás hallatszott. Én meg még mindig csak álltam elképedve az ajtóban. Cas arca újra a szokott komorrá vált, majd hangszerét a mellette lévő székre, aztán indult oda hozzám.- Igen az óra kellős közepén….de miért is lepődök még ezen meg?- Oda érve hozzám, szokott módon a fülemhez hajolt.

-Végre ide értél… Nem is mered a csengőt?- kérdezte egy parányi dühhel a szemében.

- És ezt pont te mondod. - sóhajtottam bólogatva, mire a vöri elvigyorodott egy „nem csalódtam benned” félét, közben megfogva a csuklóm, elhúzott a mellette lévő helyre, ahol a gitár volt. Mint akinek mindent szabad, levette a székről a gitárt, és e csodás hangszer helyére ültetett le engem. Én kikerekedett szemekkel néztem rá, ő erre nem reagált semmit csak lehuppant ő is a helyére, vagyis ebben az esetben mellém. Jómagam továbbra is csak egy „WTF?!” Fejjel nézett rá. Sóhajtva egy szemforgatás, majd később egy vigyor keretében, megszólalt:

- Ne nézz így rám hanem gondolkozz.- mondta sutyorogva, mert annyi esze még volt, hogy talán órán nem feltétlen lenne fontos hangosan beszélni…

- Gondolkozzak…?- tettem fel magamnak a kérdést.~Hát persze!~ világosodtam meg hirtelen~Az óra! Az üzenetek! A sok váratlan felbukkanás!~ Csaptam magam hirtelen homlokon~Ez… lehetetlen…~ gondolkodtam mind kis örömmel mind értetlenül.

Ezen elgondolkozva egy idő után megszólaltam.

-De te ak – s itt kicsengettek. ~A francba~ gondoltam ahogy Caas meg nem várva a mondatom végét, elhúzott haza az utolsó óráról~Nyahh most megint nem fogok aludni van egy olyan érzésem…~ gondoltam, ahogy szomorkás fejjel kimentem és indultam haza…indultam volna, ha nem veszem észre Cas otthagyott gitárját. ~Nagyon „siethetett” ha élete egyik legfontosabb dolgát itt hagyta~ gondoltam ahogy felkaptam óvatosan a hangszert, a kezem pedig véletlenátsiklott a húrokon. Szép dallamot adtak. Valami késztetett arra, hogy ölembe vegyem a gitárt, és elkezdjek valamit játszani rajta. Mivel konyítok egy cseppet a zenéhez, és érzékem is van hozzá valamennyi, így elkezdtem egy szép sejtelmes elgondolkodtató dallamot játszani. Dúdolni kezdtem hozzá, majd a düdólásból egy-egy szavat ki lehetett venni, a végére már komplett szöveget írtam a dalhoz, ez még csak a fejemben volt elérhető. Már-már egész iskolát bezengte a dalom, mert üresen, tanárok, diákok, és más emberi lény nélkül állt a suli egymagában. Teljesen belefeledkeztem a zenébe, semmit sem érzékeltem magam körül. (folyt. köv.)

Egyéb történet 7. Egy kis szünet

Van egy kis bejelenteni valóm számotokra...Egy hétig nem leszek majd otthon, sem internet közelben, után a pedig rengeteg dolgom lesz ezért nem tudok majd írni, sem részeket kirakni. Sajnálom, de minden képpen bepótolom. Addig is jó olvasgatást ehhez a részhez és az eddig megírtakhoz^^

Egy laza sulis nap

Egy hét. Kemény egy hét telt el, a parkos „incidens” óta. Ugye, megint suli, és egy csomó óra… Egyik matek órán ííííírgalmatlan nagy unalom töltött el, és nem is értettem az anyagot, így belevágtam a fejem az asztalba, aztán ott ültem padra hajtott fejjel… A tanár már vagy 10 perce meg sem fordult a táblától, hanem körmölt valami képletet vagy mit… Mikor már egy jó ideje feküdtem úgy a padon, azt éreztem, hogy valami meglőtt oldalról. Erre felkaptam a fejem, és a „valami” nyomát kerestem. Egy ideig nem találtam semmit, de mikor a földre vettem a pillantásom, egy papírgalacsinnal találtam szembe magam, amibe be volt tekerve egy vörös pengető. Valószínűleg, hogy pontosan célt érjen. Kicsomagoltam a pengetőt, a papíron pedig egy üzenet állt.

„Azért ne verd szét a fejed…”

Ez állt a papíron. Jobban megnézve a pengetőt elnézve, szinte biztos voltam, hogy Cas küldte a levelet, így vissza is írtam neki, hooogy:

„M’ér mit csináljak mást. Szét unom az agyam…”

Itt vissza dobtam neki a pengetővel együtt mire felröhögött, és írni kezdett. Én meg csak egy kissé felemeltem a fejem, hogy azt lássam legalább, hogy hozzám dobja a galacsint. Ez meg is történt és egy:

„Figyelj az órára… esetleg nem? Azt szokás ilyenkor.”

mondattal reagálta le. Én pedig csak megmosolyogtam a mondatot, és feleszméltem, hogy mégis mit csinálok. ~Levelezek a vörössel? Haaaa…ha.ha.h.ah.a.h.a.h.aaaaa…azzzz igeeen…~ Mikor az agyam már a 0 alatt volt, vissza írtam, valamicskét:

„Szokás a lósz@rt… Nálam nem…”

Írtam vissza, majd Cashoz is dobtam a cetlit, láttam, ahogy megnézi és ezt is jól megmosolyogja. Ekkor csengettek ki az óráról, én meg szinte rohantam, ki szünetre. Az udvarra mentem, mert levegőzni szerettem volna, így kiálltam a suli falához, és neki dőltem annak. A fejem oldalra fordítottam, arra néztem a tömeget. Az udvarra nyíló ajtó, épp mögöttem volt, így nem láttam arra mi történik. Egyszerre a vállamon lecsúszó két kezet éreztem, amik a mellkasom felé csúsztak.

- Mi a lósz@r ez?!- kiáltottam hátra, mire Castiel találtam szembe magam aki felnevetett.- Mit röhögsz?! Nem vicces jól van?!- kiáltottam továbbra is ahogy elhúzta, a helyről. Mikor már egy ideje mentem, egy kisebb trappokást hallottam magam mögött, a szemem sarkából hátra néztem, hogy ki jön így utánam, hát nem a vörös volt? Dehogy nem… Így csak sóhajtva lassítani kezdtem, hogy mondja amit akar aztán elhúzok innen. Beérvén engem, nem szólal meg, csak elém áll, és úgy mér végig. Én ezt furcsállva figyeltem, így megszólaltam.

- Mi van?- kérdeztem tőle semmitmondóan.

- Mert? T’án baj, hogy megnéztelek…?- tette fel a költői kérdést. ~Mi van?! Na gratu még be is vallja, hogy néz mint egy hülye…~ így inkább csak vállat vontam, és indultam vissza órára. 

Egyéb történet 6.

A park…

~Ah… jó volt? Mint állat… Élveztem? De még mennyire! Átélném még egyszer? Mi az, hogy!~ elmélkedtem a tegnapi estémről, már másnap reggel. Vigyor szélesedett arcomon, úgy léptem ki a szobámból. Lila-fekete szerelésben pompázva indultam a suliba, a még múltkor kapott órámmal, a kezemen. Előre féltem a Casal való találkozástól, hogy mi lesz… De bizakodó voltam, így sétáltam be a suliba. Cas sehol. Miért nincs sehol? Elkezdtem „keresni” igazából csak körbe jártam a sulit, amit addig is minden reggel megtettem, de semmi… Sehol sincs. A vigyorom már kezdett lefagyni az arcomról, a végén már átmentem tiszta szomorúba, mert sehol sem volt. Néha rá-rá pillantottam az órámra. Az egyik ilyen pillanatban láttam meg, hogy a mutatók áthaladták a nyolcast. Igen már rég órán kellett volna lennem, de nem érdekelt, ha ő nincs, ott minek menjek be? Ja… hülye elmélet, de én mégis így cselekedtem. Már az sem érdekelt, hogy a végén már a sulin kívül voltam… Pontosan igen, lógtam… A parkban kötöttem ki, ahol egy dallamra lettem figyelmes. ~Mi ez? Olyan… szép…~ gondoltam majd automatikusan mentem a hang felé. Gitárról szólt a dallam, és valaki még dúdolt is hozzá. A hang felé egyre közeledve kivehető volt, hogy a dalt egy mély férfihang gazdája játssza. Még közelebb mentem az illető háttal ült nekem, amit nem is bántam miután kiszúrtam, a vörös-fekete gitárt, és az úgyszintén vörös haját. Már csodának éreztem, hogy a sors mindig hozzá vezet, már egyenlő volt a lehetetlennel, hogy folyamatosan belé botlok majdnem minden egyes nap. Da, ha így, hát így… Bebújtam egy fa mögé és onnan hallgattam a csodás játékot, ami egy kisebb érzelmes dal volt, persze, mit vártam, Rock stílusban… de nem zavart, dehogy zavart! Sőt! Szeretem a Rockot, úgy, hogy, különösen tetszett az egész dolog. Elhallgattam volna én a dalát reggelig, mert valami csodás volt. Már a fának dőlve csukott szemmel hallgattam a dalt, mikor egyszer csak abba maradt. ~Ajajj… ez most meglátott?~ tettem fel magamban a kérdést, és csak lélegzet vissza fojtva álltam aztán… aztán nem történt semmi… Egy árva neszt sem hallottam. Mikor már kezdtem megnyugodni, hogy „huh… nincs semmi gáz nem vett észre…” Akkor hirtelen egy hangos gitár szó csapta meg a fülem, mivel a fülem mellett hangzott fel a dallam. Én erre félre ugrottam, majd a fejem a gitár gazdájára emeltem, aki csak vigyorgott.

- Mi ezen olyan rohadt vicces?!- háborodtam fel, megtörve ezzel a gitár szót. A kérdésemre Cas vállvonással reagált. Aztán egy pár másodperc múlva megszólalt.

- Neked órán kellene lenned…- mondta.

- Szerinted én nem tudom? – kérdeztem majd még folytattam volna, de inkább elnyeltem, mert ha megmondom neki, hogy őt kerestem akkor kiröhög megint…

- Nem ismered azt a nagyszerű szerkezetet, hooooogy… karóra?- kérdezte felvont szemöldökkel, és vigyorogva az órámra nézett, amit én azonnali hatállyal a hátam mögé rejtettem. - És… általában azt nézni is szokták, nem „csak úgy” hordani…- mondta már elkomorodva.

- Nem vagyok sík hülye…- mondtam unottan, és nézni kezdtem a gitárját. Erre ő MEGINT elvigyorodott és megszólalt.

- Csak nem tetszik? Össze hozhatlak vele, ha gondolod. - röhögte el magát. Én erre csak fortyogtam dühömben, de inkább nem szóltam semmit. Egy idő után ő viszont megszólalt. – T’án hallottad a játékomat?- mosolyodott el bájosan. Nem is kell mondanom, hogy el olvadtam attól…

- Hallottam igen…- mondtam egy nagyon enyhe pirulással kerítve.

- Ahh… ok…- sóhajtotta, majd mintha elgondolkozott volna, és a végére érve csak egy parányit vállat vont.

- Hmmm?- néztem rá furcsán.

- Ja…? Semmi…- mondta. – De nem lenne jobb, ha vissza mennél órára?- kérdezte. Én erre vállat vontam majd megkérdeztem, hogy és neki nem kellene órára mennie?

- Pff… Nem. – jelentette ki.~Oh... értem szóval neki nem kötelező a suli mi?~ gondoltam egy szemforgatással. Egy ideig még úgy álltunk ott, majd ő sóhajtva ugyan, de csuklón ragadott, és elhúzott a suliba, gitárját elrakta valami zárható… őőő …  nem tudom hova, mert az nem mondta meg, és behúzott a terembe, ahol a tanár egy „Hol a büdös ***** voltatok?!” Fejjel nézett ránk. ~Oh banyek… ezt magyarázd ki…~ gondoltam majd mielőtt megszólaltam volna, Cas elkezdett rizsálni a tanárnak, valami őőőrült nagy baromságot, az meg bevette. Éreztem, ahogy egyik másik diák az teremben megmosolyog minket meg felkuncog, mivel Cas még mindig a csuklómat szorongatta, amit én észre sem vettem, de miután észbe kaptam tiszta vörös lettem. Miután Cas kellően kimagyarázott, legfőképp engem, de magát is, elhúzott a helyemig- mintha nem találtam volna oda magam…- majd leült ő is a helyére. Konkrétan csak óra közben tudatosult bennem, hogy mi történt, meg, hogy MEGFOGA A KEZEM BASSZUS!

Epizód 7.

Pizsi partiból lett...áhh ezt inkább lásd később!

Reggel hulla fáradtan ébredtem. Már pár napja volt az éjszakai eset, de még mindig nem tudtam aludni.

- Castiel megöllek… miattad nem alszok érted?!-  morrantam fel csak úgy magamnak. Aztán elindultam a suliba. Nem tudom miért, de igyekeztem kerülni a vöröst. Így mikor megláttam, szinte berohantam a DÖK terembe, ott Melody fogadott. – Öh…ömm izé én csak…már megyek is…- mondtam, mivel nagyon hülyén nézet rám, hogy mit rohangálok a suliban.

- Nem nem maradj csak… és egyébként is…tudnál nekem segíteni?- kérdezte. ~Mi?! Már megint én segítsek mindenkinek?! Mi vaaaa’?!~ kérdezgettem magam. Utána elmondta. hogy hivatalos vagyok a pizsama partijára, és, hogy segítsek szétosztani a meghívókat… mondom oké, ha ezt szeretné jó… úgy is szülinapja lesz, ennyivel segíthetek neki… azzal szétosztottam a címzett meghívókat. El is érkezett az este és a nagy beszélgetésben azon kaptam magam, hogy megkérdezték ki tetszik.

- Nekeeem??? Senki…- mondtam mintha tiszta őszinte lettem volna… va-vagyis az is voltam… Ajh! Már magamnak és félek bevallani… de neeeem! Nem eshettem bele! Neeeem ez nem lehet!!! Egy… brutális állat…

- Senki? Ezt úgy sem hisszük el… nem bízol bennünk?- kérdezte a háttérből valaki, de nem igazán érdekelt melyik kérdezte…

- Mi?! De tényleg nincs senki! Miért nem lehet el hinni, he?!- azzal zavaromban elhúztam a buliról. Ja… és persze nem pizsamában mentem ki az utcára, normális ruhában voltam… Csak sietve igyekeztem, mikor egy mellkasba ütköztem… de nem… most nem az várt, akire számítottam. A vörös tincsek helyett szőkék voltak.

- Mi a… Nikol mi baj?- kérdezte Nathaniel.

- Mi van’? Semmi hagyjál…- mondtam még elég ingerült voltam. Csak mentem tovább, egész a házamig épp beakartam csapni magam mögött az ajtót, de valaki megállította az ajtó becsapódásának lehetőségét. Hirtelen hátrakaptam a fejem mire az a bizonyos valaki oda lépett mellém, majd mielőtt még felnéztem volna rá karjai szorosan körém fonódtak, még szerencsémre kaptam levegőt… mikor már kezdtem kiszabadítani magam, a „valaki” a fülembe fújt, de csak épphogy. Én erre egy kikerekedett szemmel reagáltam, de nem tudtam az illetőre nézni, mert háttal voltam neki, és nem láttam belőle semmit, még hátra fordulni sem tudtam, mivel annyira szorította a derekam.

- Áh..h…h…- nyögtem fel lágyan a végére már elbizonytalanodtam, hogy mégis kellene e sikítozni…olyan ismerős illata volt, a szorítónak. Miután ezt a halk nyögdécselést megejtettem a szorítás lazulni kezdett, de még mindig nem engedett el. Olyan… biztonságban éreztem magam… Nem tudom miért… de egy álom volt a két kar szorításában pihenni. Mire már teljesen lenyugodtam és ellazultam, két ajkat éreztem az arcomon. Egy nagyon parányit megreszkettem, mert még sem nagyon volt még ilyenben részem, ezt ő meg érezte, így csak a fülembe súgott.

- Ne félj… Nem harapok… - búgta a fülembe, majd a szemem mellett kivehető volt két vörös tincs. ~Castiel?~kérdeztem meg magam majd összekapcsoltam fejben az illatot, a hangot és a vörös tincseket, kizárásos alapon csak ő lehetett. ~De mekkora egy perverz disznó! De… hiába… be kell, hogy valljam… élvezem…~gondolkodtam. Miután már kellően zavarba hozott, hozta a stílusát, és még jobban zavarba akart hozni. Oldalról elkezdte az ajkait elvinni az enyém felé, de előtte megtorpan, ezt én itt még fel sem fogtam mit csinál… Közben a karjai még mindig a derekam köré fonódtak.

- Jó éjt…- súgta, aztán lassan elkezdte elengedni a derekamat, majd kisétált az ajtón, azt pedig becsukta maga mögött. Én meg csak vigyorogva dőltem a falnak. Hogy miért? Az igazat megvallva magam sem igazán tudtam…csak annyit, hogy ez valami csodás volt…

/Ez a rész nem igazán sikerült hűen az epizódhoz az igazat megvallva, de szerintem még megérdemli az epizód címszót, úgy, ahogy./

Egyéb történet 5.

Hogy lehet valaki agyhalott fél perc alatt...? ÍGY!

- Hagyj békén! – kiáltotta röhögve Cas majd elment. Én csak ott álltam az utca közepén, mint egy rossz filmben megalázva, és szerencsétlenül. Zokogni kezdtem, aztán felébredtem. ~Álom volt? Ugye álom volt?!~ kérdezgettem magamtól. Isten se tudja, miért, de lementem a konyhába, még korom sötét volt. Amerre mentem a lámpákat sorra kapcsoltam fel, és az álmomon gondolkozta. Ahogy, Cas röhögött… és ahogy ott hagyott… egyedül… de miért? Még is miért? Az álomból erre nem jöttem rá. Éjfél környékén voltunk, mikor elhatároztam, hogy ugye, úgysem fogok tudni vissza aludni… Így hát felkaptam magamra valamit, és elmentem otthonról Sétálnom kellett, nem bírtam már otthon ülni. A lámpák világítottak le az útra, a szép tiszta csillagos ég, és a félig telt hold, szép látványt nyújtottak. Bármennyire is rossz volt az álmom, az éjszakai látvány mosolyt csalt az arcomra, így lépkedtem tovább az utcán. Hogy mi történt ez után…? Már tényleg nem tudtam elhinni…

- Hát te?- kérdeztem meglepődöttségemben, mikor Castiellel találtam szembe magam.

- És te? Mit keresel itt az éjszaka közepén?

~Ha most elmondom neki az álmom, akkor kiröhög…~- ŐŐŐ… nem bírtam aludni…- mondtam végül.

- Aha…- válaszolta.

- És te miért vagy itt? Ilyenkor?- kérdeztem tőle. Ő erre csak vállat vont. ~Nem tudja, miért van itt?! Ez elég… furcsa…~ gondolkodtam. Mivel már pár perce bámultunk egymásra kissé kínosnak éreztem a szituációt, megszólaltam. - Öhhmmm… na, jó én megyek. - mondtam majd indultam volna el, de… de, ő megint elkapta a csuklóm. – Mo-most mi van?- dadogtam el, mire ő elkezdett valamerre húzni. ~Istenem istenem istenem mit akar ez velem csinálni???~ kérdezgettem magam kétségbe esetten. Ő befordult egy mellékutcába, ott a mellkasomnál fogva a falhoz nyomott. Már kezdtem kitervelni, hogy hogy fogok elmenekülni arról a helyről, mert bevallom beszartam, de rendesen… Mikor már vagy 3 perce bámultunk egymás arcába, nekem már a szívem kiugrott a helyéről, annyira vert, mert féltem, meg minden bajom volt… Az arcom fokozatosan kezdett vörösödni. Mivel Cas keze a mellkasomon támaszkodott, észre vette az egyre jobban megőrülő szívverésem, erre meg elvigyorodott. ~Te ne szórakozzál velem értve?!~ kiáltottam…volna le, ha nem féltem volna annyira.

Mikor már épp leakartam szedni a fejét, hogy mit vigyorog ennyit, akkor elkezdett belehajolni az arcomba… Hát ott… Ott én meghaltam, de totál. Most vagy beszívat, vagy… vagy nem tudom… Mire a gondolatsorral végeztem, közben elvesztem az éjszürke szemeiben. Jött egy lágy szellő, a fufrum a szemembe fújta, de nem mertem megmozdulni se. Már volt vagy 3 centi közöttünk, mire Cas lágyan megfújta a szemembe lógó tincseket, amik aztán elröppentek az arcomból. Na, ott lettem én rákvörös. Ilyen romantikus pillanatban még soha nem éreztem magam, Cas csak lágyan elmosolyodott, majd megszólalt, egy tőle nem megszokott hangon.

-További szép estét. - mondta lágyan, és elkezdett távolodni tőlem, majd elment. ~Ennyi?! Szép estét? Mi van??!! Én… Hát, én megőrültem… Álmodok? Az nem lehet… Érzem a szelet, és azt is, hogy az arcom hasonlít már egy paprikához. ~ gondoltam. Még vagy 10 percig álltam úgy ott sehogy, elképedve, majd összeszedtem a maradék lélekjelenlétem, és elkezdtem haza felé menni. ~ Ez… egy jel? Mondja, ki ha akar valamit én így nem értem! ~ Gondolkodtam ésszel már nem tudtam gondolkodni, mert nem volt. Egy ilyen esemény után kinek marad még ép esze? Hát nekem nem. Haza értem, aludni persze, hogy nem tudtam… Csak feküdtem az ágyamban és hánykolódtam össze-vissza.

/Mostanában kissé elhanyagoltabbak lesznek a részek sajnálom, de van bőven mit csinálnom...de igyekszem minnél sűrűbben jelentkezni azért. Addig is kitartás, és ezen a részen pedig jó rágódást ;)/