9. fejezet - Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

-Hé… - pislogtam. Az elmém el akarta magától tolni, de a testem és a lelkem nem. Mert képtelen voltam rá. Ez olyan, mintha… életed szerelmét az összetört szívével le akarnád lökni a lépcsőről, hogy fúj, takarodj. Hát, ja, pont ezt tettem volna, ha most nem hagyom, hogy ölelgessen.

- Kérlek, kérlek hallgass meg!- szűrtem ki a mondatot, amit a mellkasomba burkolózva a pulcsim rángatva meg össze vissza tele bőgve a pólóm nyökögött a szöszi.

- Ne sírj már basszus. –sóhajtottam és beoldalaztam így a házba, hogy ne legyen ebből gond Lysandernek. Nem akarom, hogy pletykáljanak, hogy mi történik, náluk meg én ki vagyok, meg a szöszi kicsoda.

Lényegtelen is.

- Én csak… én csak, én nem, hanem, de én, akkor, mégse és én, nem!- beszélt össze vissza érthetetlenül és én nem tudom Lysander mi a jó faszomat csinált eddig, de még mindig azzal küzdött, hogy felvegyen egy pólót. Elfelejtette, hogy kell, vagy mi a szar?

- Hé, jobb lenne, ha lenyugodnál, mély levegő, így nem értek semmit.- ültettem le szigorúan és Lysander egy zsepit nyújtott Nathaniel felé. 

Ő ezt elfogadta, majd pár másodpercig látszott a fején az „EZMEGMIAFASZÉRTVANFÉLMESZTELENÜL” arckifejezés. Rám nézett, hogy épp lebasszon, hogy még csak nem is szakítottunk, éppen csak összevesztünk, de már megcsalom, egyre több könny gyűlt a szemébe és kezdett volna egy ordibálás hisztirohamot, de mi Lysanderrel együtt vágtuk rá.

- Nem feküdtünk le!!! – nyomatékosítottuk ellenkezést nem tűrve, egyszerre, mire Nathaniel arcán meglepődöttség látszott és csak pislogott, mint hal a szatyorban.

- O…ké…- suttogta meglepve a szemét törölgetve és halkan kifújta az orrát. Nem igazán lehetett érteni, mi játszódott le a fejében, hiszen egymást követően olyan mimikákat vágott nekem oda, hogy azt hittem, összeszarom magamat.

-Na, most már igazán elmondhatnád mi történt, mert eléggé idegesít a tudat, hogy a szemem előtt játszódik le, ahogy lesmárolod a P–ribancot. – fújtattam. Valamiért, még mindig haragszom rá, de ami zavar, hogy nem úgy viselkedek vele. Ennyire könnyen manipulálható lennék, ha szeretek valakit? Ha 1945 lenne, és Hitler bácsiba lennék szerelmes, akkor még Ő neki is elhinném, hogy Ő ártatlan árvaházi kisgyerekek miatt bombázza épp Japánt?

Istenem, annyira hülye vagyok, hogy az hihetetlen, de mindegy is. Azt hiszem mindig is ilyen idióta és manipulálható szar maradok. Ami valójában eléggé szomorú.

Ha majd egyszer jól, análisan átbasznak, akkor lesz nagy - nagy probléma. És ez lehet, hogy pont most történik meg.

Nathaniel elkezdte regélni, hogy mi történt. Nem Ő csókolta meg Priyat, hanem Priya mászott rá. Legalább is ezt mondta. Nem tudtam, hogy higgyek neki, vagy sem. Ott álltam és próbáltam befogadni az információt.

- De én nem ezt láttam.- mondtam egy kis idő múlva.

- Messze voltál, azt is csodálom, hogy láttál bármit.- sóhajtotta halkan. Úgy tűnt, mint aki tényleg nem hazudik.

- Nathaniel, ne akarj hülyének nézni.- sóhajtottam az ajkamba harapva lágyan. Erre Ő csak pislogott és eléggé megremegett.- T...tessék?

- Órán is láttam, hogy, hogy nézel rá. Baromira széplány és tetszik neked. Igazam van?- sóhajtottam és a falnak dőltem, majd a padlót kezdtem el bámulni.

- H… hát tényleg szép, de basszus, azt te is látod, nem tehetek róla, nem tudok megvakulni, önkényesen. De nem akarok tőle semmit, Ő csak egy lány, akiben nincs semmi extra. Basszus, Castiel, nekem itt vagy Te. Nekem nem kell más. Szeretlek.

Sóhajtottam egyet és hátrahajtottam a fejem, ahogy ott a falnak döntöttem a hátam. Nem tudom neki ezt mondani. Elegem van. Most Mit csináljak? Ez olyan mintha haldokolnék. Szeretem, de képtelen vagyok neki hinni. Ha ez tényleg így történt, miért nem mondta meg azonnal? Amikor mondtam neki, hogy nem akarom látni sem, soha többé? Lehet az egészet csak kitalálta. 

- Miért csókolt meg? Nem is ismer. - néztem rá és próbáltam a szemeiből kiolvasni valamit, ami bebizonyítja, hogy hazudik. De nem. Nem látok semmit. 

- Ezt én sem tudom. - mondta és lehajtotta a fejét.- Biztos… szimpatikus vagyok neki. Vagy… ilyesmi.

- Szimpatikus vagy neki, úgy, hogy nem is ismer?!- kérdeztem idegesen és az arcába fújtattam.-  Ne nézz teljesen hülyének.- mondtam, ahogy megfordultam és így Lysanderrel találtam magamat szembe.

-  Castiel, te nem is akarsz hinni neki. –nézett rám, elmélyedve a tekintetemben.

- Szeretnék. Csak nem tudok. Ez más.- mondtam, majd elmentem mellette.

Felmentem a szobájába, ahol a cuccaim voltak és ledőltem az ágyára. Borzalmasan érzem magam. Mi a fene történik az életemmel megint? Megint ugyan az van, mint ami mindig. Fel akarom adni.  Képtelen vagyok erre. Nekem ez nem megy. Nem vagyok magamnál. Mintha csak drogoztam volna. Mintha nem is ez lenne az életem. Ez csak egy hülye színjáték. Miért akar mindenki engem szívatni? Mindenki erre hajt. Hogy engem tönkre tegyen, ugye? Én biztos vagyok benne. Én szeretem őt. De egy nap alatt, mintha ez az egész megváltozott volna. Borzalmasan belé szerettem, most még is olyan, mintha teljesen más lenne a helyzet. Olyan, mintha… képzeld magad a szakadék szélén. Semmibe nem telik neki, hogy megtámassza a hátad, nem kerül tőle veszélybe. Ő még is hagy, hogy lezuhanj. Olyan, mintha a vesztembe akarna taszítani, talán tudat alatt, talán anélkül. 

Ahogy ott feküdtem természetesen, megint eleredtek a könnyeim. Miért sírok mostanában ennyit? Olyan vagyok, mint egy kislány, még mindig. Nagyot sóhajtottam. Castiel hagyd abba.

- Castiel hagyd abba.- hallottam magam mellől. Elfordítottam a fejem oldalra. Lysander ült az ágy szélén. Nem is értem, hogy került ide? Annyira kész vagyok, hogy észre se vettem, hogy nyílik az ajtó? Megesik.

- Képtelen vagyok rá. –mondta, ahogy újra behunytam a szemem, hogy ne lássa, hogy sírok. Nem Castiel, mert az, hogy folyik az arcodon a könnyed, nem elég bizonyíték erre, hülye gyerek.

- Mindenre képes vagy. –mondta, a hangján hallhatóan elmosolyodva egy kicsit. Kis tétovázás után odanyúlt az arcomhoz és letörölte a könnyeim az arcomról.

- Ezt ugyan honnan veszed. Csak egy elveszett kölyök vagyok az élet erdejében.- néztem rá újból. Megrázta a fejét, ahogy óvatosan mosolygott rám. 

- Ez nem így van, te is tudod. Egy jó ember vagy, Castiel. Csak nem hiszed el magadról.  De én tudom. Ha szereted Őt, akkor nem ezt csinálnád. Már rég lent lennél, vele a karjaidban. Valami nincs rendben, vagy itt – bökött a fejemre, azaz a nem létező agyamra.- vagy itt.- bökött immár a mellkasomra, a szívem környékére.

-  Lysander, valami nem jó. Valamiért nem megy ez nekem. – mondtam, ahogy felültem a fejem fogva.- Valamiért képtelen vagyok úgy nézni rá, ahogy eddi-

- Eljátszódta a bizalmad.- vágott a mondatomba, ahogy ott ült mellettem szorosan az ágyon.

- De… én… -sóhajtottam. – Nem akarok rá haragudni, még is haragszom rá.

- Tudom. De nem tehetsz ellent a vágyaidnak.

- Nem tudom mik a vágyaim, Lysander.- néztem fel rá, az ekkor valami furcsától csillogó szemeibe.

- Én tudom, hogy az enyémek mik.- mondta, ahogy halványan mosolygott rám tovább.

Szinte rákérdeztem volna, hogy mire gondol, majd megértettem a csillogást a szemeiben.

És ekkor éreztem valahogy azt, hogy ez nincs itt rendben. A szívem akkorát dobbant, mintha egy ütve fúrót nyomtak volna a mellkasomba. Lassan közeledett felém az arca, én pedig nem tettem, és nem is akartam tenni az egész ellen semmit.

Igen. Megcsókolt.