10. fejezet - Cascolo gyötrelmes élete

Cascolo gyötrelmes élete

Ez az egész elhúzódott…talán egy percig is, amíg élveztem, ahogy az ajkaimba bújva adja át magát nekem, legalább is egy részét. Ezt a részét még sosem ismertem. Fura is lenne, ha ismertem volna, kétlem, hogy most csókolt volna meg először. De ez lényegtelen is, azt hiszem.

Miután elváltunk egymástól, én mintha egy forró vízzel teli kádba belemerültem volna. Baromi jó érzés, még is, mintha fulladoznék. Az ajkamba haraptam és… bámultam rá. Mivel meglepő módon, nem csókol harapdálás nélkül és én nekem pedig a vérkeringésem nagyjából ötszörösére felgyorsult, így igen csak vöröslött a szám. Szerintem ezt a képet meglátva, eléggé meglepődhetett.

- Basszus. – jött ki a száján, hiszen gondolom azt hitte, hogy fáj vagy… ilyesmi. Leintettem, mielőtt még tovább folytatja és elkezed sajnálkozni.

Újabb egy perc néma csend, amiből mint egy felhőkkel teli égből a napsugár bújt elő, úgy bújt elő az arcán, a kis pimasz mosolygás, amit még talán nem is láttam az arcán.

- Nem pofoztál fel.

Erre önkénytelenül is egy halk kuncogás zajlott le bennem. Micsoda? Azt várta, hogy felpofozom? Oké… Belegondolva, ez valóban reális. Hiszen, a legjobb barátom… Megcsókolt. Mi a franc?

Talán csak most tudatosult igazán benne, a baromi nagy kérdőjel. Miért csókolt meg? Talán tetszem neki? És még is mióta? Nathaniellel egy fél éve együtt vagyunk, nagyjából. Ő egész eddig, mit gondolt? Talán, nem is tetszem neki. Csak hiányzik neki a törődés. Nem lehetséges? Hiszen, nincs igazán senkije csak én. Lehet, csak baráti volt. Amolyan, szoros baráti. Létezik egyáltalán ilyen?

Egyre több a kétség és egyre több a kétség, válasz nélkül. Egyre gyorsabban pörgött az agyam, mint mikor egy vonat beindul. Lassú, majd gyors pöfékelés. Komolyan, azt vártam, mikor kezd el tütüüü-zni a fejem.

- Hé, hagyd abba, látom, hogy ki vagy idegileg. Fejezd be, árt a szépségednek.- vigyorgott Lys, erre már azért felfújtam magam.

- Azért mert lesmároltál, ne akarj rajtam uralkodni, jó?

- Micsoda?- nézett nagy szemekkel. Elfordultam és sóhajtottam.

- Mindegy. Nathanielt csak így kinthagytad, se szó, se beszéd?- kérdeztem egy semleges hangnemet felvéve.

- Hazaküldtem, miután feljöttél és nem tudom meddig meg sem mozdultál.- sóhajtotta.

Bólintottam, majd halványan lehajtottam a fejemet. Mi a fene történik velem? Tényleg nem értem. Az életem, egyik pillanatról a másikra megváltozik és más lesz. Mintha csak… Valaki játszana velem. Olyan ez az egész, mintha valami báb lennék. Mintha valaki irányítana. Lehet megkattantam és önmagam ellensége vagyok. Minap láttam egy ilyesmi horrorfilmet. Azt hiszem Fekete hattyú volt a címe. Abban versenyzett a csaj saját maga ellen. Táncolt. Egyébként egy nagyon jó film… Még is, most úgy érzem, hogy velem is valami hasonló történik. 

Heh, csak nehogy arra keljek fel, hogy hasba szúrom magam, a színpad közepén.

- Castiel, nagyon furcsa vagy.- mondta Lysander, ahogy kicsit az aurámba hajolt, hogy még véletlenül se tudjam folytatni a gondolatsort. Sötét tekintettel néztem felé. Ember, a legjobb barátom vagy, most smároltál le, szerinted mit érezzek?

Egyre furábban érzem magam, mikor erre rádöbbenek. Borzasztó!

Épp folytatni akartam a mondatom azzal, hogy szörnyű, katasztrófa, hihetetlen, elviselhetetlen, megérthetetlen, de erre a keze az arcomra simult, és kicsit megcirógatta azt.

- Ilyenkor is aranyos vagy.- mosolygott rám, majd miután látta rajtam, hogy mindjárt meghalok, elvörösödök, leütném a gecibe, így inkább eleresztett, majd mosolyogva felállt.- Nem zavarlak.- érezte úgy, hogy el kell hagynia a mondat a száját. – Haza megyek. Hívj, ha valami van.- mosolygott rám édesen, majd még egyszer oda hajolt hozzám, nem rédekelve, hogy hagyom, vagy sem, szájon csókolt, kicsit elidőzve, majd összetúrta a tincseimet, ezután elhagyva a szobát. Totál meghaltam. Lélekben, észben és lassan azt hiszem, már testben is. Nem vagyok normális. Mi a fene történik velem…?

_________________________________________________________________

Kimentem a parkba gitározni, szokásomhoz híven. Nem tudom, miért szeretem, de szeretem, ne szólj be. Ez van. Nem azért a parkban, hogy Jajj, figyeljenek rám az emberek. Nem. Hanem azért, mert ott… gyönyörű a környék. És ha gitározok, az megnyugtat. Mellesleg ilyenkor Démon is eljön velem és vagy mókusokat kerget, vagy lefekszik és hallgatja, amint játszom. Jelenleg ez történt. A lábfejemre hajtotta a kutya a fajét, ahogy gitároztam a szökőkút melletti padon ülve. Megint majdnem elkezdtem agyalni. Nem, nem szabad.

Este volt már. Sötét… olyan… 8 körül lehet. De ilyenkor már sötét volt. Nem baj, szeretem. Ilyenkor a legjobb. Sötét van… És nyugalom. Normál esetben félnék. De így… most igazából nincs rossz érzésem az egésszel kapcsolatban. Elég… Badass vagyok én ahhoz, hogy leüssek pár embert, ha egyáltalán rám mernek támadni…

A gondolatmenetemet Démon szakította meg kissé, ahogy felugrik és elszaladt a lábamról. Nem igazán hatott meg a dolog, így gitározgattam tovább. Majd hallottam egy elég félő nyöszörgést és egy „J-jó kutya…!” Hozzászólást valamiféle ismerős hangtól. Démon elkezdett ugatni, elég vérmesen.

Ezt azért nem akartam szó és tett nélkül hagyni. Ha Démon így ugat, akkor baj van…- vagy szalonna…

A „veszekedés” irányába mentem, a gitáromat a padon hagyva.

Nem volt nekem az elég, ami mostanában történt, még a kutyám is majd kiszakad a tüdejéből úgy ugatott. Idegesen szaladtam a hangja irányába, mikor megpillantottam egy ismerős arcot, akit a kutyám kívánt épp megzabálni vacsorára.

Armin volt, az, aki reszketve hátrált és próbálta megnyugtatni a kutyát. Hát nem igen sikerült.

- Démon, elég legyen! – szóltam az ugató kutyámra, akit mit sem érdekelte a hangom, mintha nem is hallotta volna meg.- DÉMON!- mondtam immár idegesen. Erre összehúzta magát és nyüszítve elterült a fűben, mint akit lelőttem, a saját hangommal. Hát bazdmeg. De még most is úgy néz Arminra, mint aki vétséget követett el.

- Ember, mit csináltál, amitől így kiakadt?- kérdeztem sóhajtva. Armin sápadtan, az életben maradásért küzdve, kapkodott levegőért és összerogyott a fűben ijedtében. Oda léptem hozzá.- Oké, nincs ekkora dráma, kelj fel. Kell egy kis víz?

- Soha többet nem mozdulok ki sötétben a FNaF után a szobámból. Meg amúgy sem. Jézusom… Atyaúristen…- beszélt össze vissza.

Én csak sóhajtottam. Felhúztam a földről, miután megnyugodott nagyjából, illetve adtam neki inni. A kutyám pedig még mindig méregette.

- Szalonnás szendvics van nálad?- kérdeztem. Erre Armin nagyot nézett.

- Te meg, honnan…?

- Egyszerű, vagy kutyákat gyilkolsz jókedvedben, vagy szalonna van nálad. Ez a két opció van, ha Démon így meg akar őrülni. Ha adhatok egy tippet, add neki, nálam is van kaja, odaadom az enyém neked, de amíg nem kapja meg, így fog rád nézni.- mondtam kuncogva.

Azonnal vette is ki a táskájából.

- Tessék.- nyújtotta nekem a szendvicset, mire Démon elkezdte csóválni a farkát.

- Add neki te.- mosolyogtam. Ha Ő adja, jobban meg fog vele békélni.

Armin nagyot nyelt, majd felállt és oda nyújtotta a kutyának. Az hálásan és óvatosan elvette Armintól, én pedig elmosolyodtam a szituáción.

Armin leült mellém ezután, immár a szökőkút melletti padra. Levettem, a gitáromat, hogy elférjen. Így az, az ölemben kapott helyet.

- Mit keresel te itt?- kérdezte tőlem Armin, mire én egy vállvonással reagáltam.

- Ezt én akartam tőled kérdezni, nem ér.

- Én kutyakajának jöttem.

- Poénos.- mondtam, ahogy megpengettem a hangszert.

- Amúgy boltban voltam, igazi gamer létén, ilyenkor, igen.- mosolyodott el.- Kell a nasi.

- Ja.- válaszoltam. Bár nekem is lenne kivel zabálnom.

- Fura, mi nem is igazán beszéltünk még eddig…

- De, igen.- nevettem.

- Nem is.

- De.

- Hát de nem.

- Üdv, Armin_Dawarrior. –vigyorogtam rá.

- Mi a szar?

- Nem szar, Cascollo.- röhögtem, ahogy a hajamat túrtam fel.- Remélem, rémlik.

- Baszki. – röhögött fel, mire szépen lassan leesett neki, hogy egy játékból ismerjük egymást már egy ideje. Én tudtam, hogy Ő az Ő, de ezek szerint Ő nem tudta, hogy Én, én vagyok. Ez azért elég fura helyzet.

- Szóval, miért is ülsz itt kint egyedül, a gitárod és a kutyád társaságában?-kérdezte.

- Látod, pontosan, nem is vagyok egyedül.- válaszoltam neki, ahogy halvány vigyor tört a képemre.

- Te is tudod, hogy gondoltam.

- Mennyit tudsz?- kérdeztem igencsak félve a választól.

- Mivel kapcsolatban?- jött kérdésre a kérdés.

- A mostani életemmel.

- Hát, amennyit akarod, hogy tudjak róla.

- Armin.

- Hát… Tudom, hogy jártál Nathaniellel.

10. Fejezet infó

Sziasztok!
Sajnálatos módon, elmarad a 10. Fejezet ezen a héten. Hiszen idő hiányában nem tudtam megírni. Pár bekezdés már kész van, de nem annyi, hogy azt publikálni tudjam. Így ne haragudjatok, de ez most csúszik egy kicsit.
Addig is, legyetek jók, és várjátok az újabb fejezetet!
Köszönöm a türelmet!

9. fejezet - Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

-Hé… - pislogtam. Az elmém el akarta magától tolni, de a testem és a lelkem nem. Mert képtelen voltam rá. Ez olyan, mintha… életed szerelmét az összetört szívével le akarnád lökni a lépcsőről, hogy fúj, takarodj. Hát, ja, pont ezt tettem volna, ha most nem hagyom, hogy ölelgessen.

- Kérlek, kérlek hallgass meg!- szűrtem ki a mondatot, amit a mellkasomba burkolózva a pulcsim rángatva meg össze vissza tele bőgve a pólóm nyökögött a szöszi.

- Ne sírj már basszus. –sóhajtottam és beoldalaztam így a házba, hogy ne legyen ebből gond Lysandernek. Nem akarom, hogy pletykáljanak, hogy mi történik, náluk meg én ki vagyok, meg a szöszi kicsoda.

Lényegtelen is.

- Én csak… én csak, én nem, hanem, de én, akkor, mégse és én, nem!- beszélt össze vissza érthetetlenül és én nem tudom Lysander mi a jó faszomat csinált eddig, de még mindig azzal küzdött, hogy felvegyen egy pólót. Elfelejtette, hogy kell, vagy mi a szar?

- Hé, jobb lenne, ha lenyugodnál, mély levegő, így nem értek semmit.- ültettem le szigorúan és Lysander egy zsepit nyújtott Nathaniel felé. 

Ő ezt elfogadta, majd pár másodpercig látszott a fején az „EZMEGMIAFASZÉRTVANFÉLMESZTELENÜL” arckifejezés. Rám nézett, hogy épp lebasszon, hogy még csak nem is szakítottunk, éppen csak összevesztünk, de már megcsalom, egyre több könny gyűlt a szemébe és kezdett volna egy ordibálás hisztirohamot, de mi Lysanderrel együtt vágtuk rá.

- Nem feküdtünk le!!! – nyomatékosítottuk ellenkezést nem tűrve, egyszerre, mire Nathaniel arcán meglepődöttség látszott és csak pislogott, mint hal a szatyorban.

- O…ké…- suttogta meglepve a szemét törölgetve és halkan kifújta az orrát. Nem igazán lehetett érteni, mi játszódott le a fejében, hiszen egymást követően olyan mimikákat vágott nekem oda, hogy azt hittem, összeszarom magamat.

-Na, most már igazán elmondhatnád mi történt, mert eléggé idegesít a tudat, hogy a szemem előtt játszódik le, ahogy lesmárolod a P–ribancot. – fújtattam. Valamiért, még mindig haragszom rá, de ami zavar, hogy nem úgy viselkedek vele. Ennyire könnyen manipulálható lennék, ha szeretek valakit? Ha 1945 lenne, és Hitler bácsiba lennék szerelmes, akkor még Ő neki is elhinném, hogy Ő ártatlan árvaházi kisgyerekek miatt bombázza épp Japánt?

Istenem, annyira hülye vagyok, hogy az hihetetlen, de mindegy is. Azt hiszem mindig is ilyen idióta és manipulálható szar maradok. Ami valójában eléggé szomorú.

Ha majd egyszer jól, análisan átbasznak, akkor lesz nagy - nagy probléma. És ez lehet, hogy pont most történik meg.

Nathaniel elkezdte regélni, hogy mi történt. Nem Ő csókolta meg Priyat, hanem Priya mászott rá. Legalább is ezt mondta. Nem tudtam, hogy higgyek neki, vagy sem. Ott álltam és próbáltam befogadni az információt.

- De én nem ezt láttam.- mondtam egy kis idő múlva.

- Messze voltál, azt is csodálom, hogy láttál bármit.- sóhajtotta halkan. Úgy tűnt, mint aki tényleg nem hazudik.

- Nathaniel, ne akarj hülyének nézni.- sóhajtottam az ajkamba harapva lágyan. Erre Ő csak pislogott és eléggé megremegett.- T...tessék?

- Órán is láttam, hogy, hogy nézel rá. Baromira széplány és tetszik neked. Igazam van?- sóhajtottam és a falnak dőltem, majd a padlót kezdtem el bámulni.

- H… hát tényleg szép, de basszus, azt te is látod, nem tehetek róla, nem tudok megvakulni, önkényesen. De nem akarok tőle semmit, Ő csak egy lány, akiben nincs semmi extra. Basszus, Castiel, nekem itt vagy Te. Nekem nem kell más. Szeretlek.

Sóhajtottam egyet és hátrahajtottam a fejem, ahogy ott a falnak döntöttem a hátam. Nem tudom neki ezt mondani. Elegem van. Most Mit csináljak? Ez olyan mintha haldokolnék. Szeretem, de képtelen vagyok neki hinni. Ha ez tényleg így történt, miért nem mondta meg azonnal? Amikor mondtam neki, hogy nem akarom látni sem, soha többé? Lehet az egészet csak kitalálta. 

- Miért csókolt meg? Nem is ismer. - néztem rá és próbáltam a szemeiből kiolvasni valamit, ami bebizonyítja, hogy hazudik. De nem. Nem látok semmit. 

- Ezt én sem tudom. - mondta és lehajtotta a fejét.- Biztos… szimpatikus vagyok neki. Vagy… ilyesmi.

- Szimpatikus vagy neki, úgy, hogy nem is ismer?!- kérdeztem idegesen és az arcába fújtattam.-  Ne nézz teljesen hülyének.- mondtam, ahogy megfordultam és így Lysanderrel találtam magamat szembe.

-  Castiel, te nem is akarsz hinni neki. –nézett rám, elmélyedve a tekintetemben.

- Szeretnék. Csak nem tudok. Ez más.- mondtam, majd elmentem mellette.

Felmentem a szobájába, ahol a cuccaim voltak és ledőltem az ágyára. Borzalmasan érzem magam. Mi a fene történik az életemmel megint? Megint ugyan az van, mint ami mindig. Fel akarom adni.  Képtelen vagyok erre. Nekem ez nem megy. Nem vagyok magamnál. Mintha csak drogoztam volna. Mintha nem is ez lenne az életem. Ez csak egy hülye színjáték. Miért akar mindenki engem szívatni? Mindenki erre hajt. Hogy engem tönkre tegyen, ugye? Én biztos vagyok benne. Én szeretem őt. De egy nap alatt, mintha ez az egész megváltozott volna. Borzalmasan belé szerettem, most még is olyan, mintha teljesen más lenne a helyzet. Olyan, mintha… képzeld magad a szakadék szélén. Semmibe nem telik neki, hogy megtámassza a hátad, nem kerül tőle veszélybe. Ő még is hagy, hogy lezuhanj. Olyan, mintha a vesztembe akarna taszítani, talán tudat alatt, talán anélkül. 

Ahogy ott feküdtem természetesen, megint eleredtek a könnyeim. Miért sírok mostanában ennyit? Olyan vagyok, mint egy kislány, még mindig. Nagyot sóhajtottam. Castiel hagyd abba.

- Castiel hagyd abba.- hallottam magam mellől. Elfordítottam a fejem oldalra. Lysander ült az ágy szélén. Nem is értem, hogy került ide? Annyira kész vagyok, hogy észre se vettem, hogy nyílik az ajtó? Megesik.

- Képtelen vagyok rá. –mondta, ahogy újra behunytam a szemem, hogy ne lássa, hogy sírok. Nem Castiel, mert az, hogy folyik az arcodon a könnyed, nem elég bizonyíték erre, hülye gyerek.

- Mindenre képes vagy. –mondta, a hangján hallhatóan elmosolyodva egy kicsit. Kis tétovázás után odanyúlt az arcomhoz és letörölte a könnyeim az arcomról.

- Ezt ugyan honnan veszed. Csak egy elveszett kölyök vagyok az élet erdejében.- néztem rá újból. Megrázta a fejét, ahogy óvatosan mosolygott rám. 

- Ez nem így van, te is tudod. Egy jó ember vagy, Castiel. Csak nem hiszed el magadról.  De én tudom. Ha szereted Őt, akkor nem ezt csinálnád. Már rég lent lennél, vele a karjaidban. Valami nincs rendben, vagy itt – bökött a fejemre, azaz a nem létező agyamra.- vagy itt.- bökött immár a mellkasomra, a szívem környékére.

-  Lysander, valami nem jó. Valamiért nem megy ez nekem. – mondtam, ahogy felültem a fejem fogva.- Valamiért képtelen vagyok úgy nézni rá, ahogy eddi-

- Eljátszódta a bizalmad.- vágott a mondatomba, ahogy ott ült mellettem szorosan az ágyon.

- De… én… -sóhajtottam. – Nem akarok rá haragudni, még is haragszom rá.

- Tudom. De nem tehetsz ellent a vágyaidnak.

- Nem tudom mik a vágyaim, Lysander.- néztem fel rá, az ekkor valami furcsától csillogó szemeibe.

- Én tudom, hogy az enyémek mik.- mondta, ahogy halványan mosolygott rám tovább.

Szinte rákérdeztem volna, hogy mire gondol, majd megértettem a csillogást a szemeiben.

És ekkor éreztem valahogy azt, hogy ez nincs itt rendben. A szívem akkorát dobbant, mintha egy ütve fúrót nyomtak volna a mellkasomba. Lassan közeledett felém az arca, én pedig nem tettem, és nem is akartam tenni az egész ellen semmit.

Igen. Megcsókolt.