11. fejezet - A feledés átka

A feledés átka

„Képzeld el, hogy sétálsz a suliban. Elmész egy ember mellett; Ő az exed. Szép szőke hajú srác, aki még mindig szomorúan néz rád.
Elmész egy másik mellett. Tökéletesen álló világos szürke, ezüstös haja libben meg, ahogy sétál a folyosón, és megint azon gondolkodik, hogy elfelejtett valamit; Ő a srác, aki megcsókolt.
Elmész egy harmadik mellett. Gamer póló, az arca is gamer, még a haja is tipikus gamer, de valamiért még mindig olyan különleges; Ő a srác, aki immár a legjobb barátod.
Megy a folyosón. Ezen gondolkodik. Hullának néz ki, mert nem alszik rendesen. Éhes, mert nem volt ideje reggelizni. Vörös, félhosszú haja van; Na, ez vagy te.

Igen, egy srác vagy, és alig van pár lánnyal szorosabb kapcsolatod, mint osztály-, vagy évfolyamtárs. A fiúk felé kacsintgatsz, de te sem tudod, hogy mi oka van ennek a dolognak. Nem is igazán érdekel. Téged már csak az érdekel, hogy eljuss a büfébe és kapj abból az isteni tenyér méretű pogácsából (és neked igen nagy tenyered van!) amiből ilyenkor mindig enni szoktál. Szokás szerint 200m-es sor van. De ritka sorok egyike, a suli büféé, olyan tulajdonsággal van felruházva, mint kevés másik; halad.

Gyorsan meg is kapod az élelmedet és valahogy nincs túl sok kedved beülni földrajz órára. A tanárod szenilis, a srác mellett ülsz, aki lesmárolt és azóta sem veszed fel neki a telefont, az osztályban tartózkodik még az exed, csak épp a srác nem, aki egész nap gamel. Nem mintha sok vizet zavarna, hiszen amúgy is, csak azt veszi észre, ha kirúgód alóla a széket, amit nem szívesen teszel meg, szóval nem igazán lenne attól sem jobb, ha ott lenne.

Ja, ez vagy te, egy totál szerencsétlenség. Eltelt vagy egy hónap. A szürke hajú srác próbál veled beszélni; de te nem hagyod. A szőke srác szintén, de te folyamatosan elküldöd. Hiszen ő nem csalt meg téged, csak te azt hiszed. Ja, majd mindjárt el is hiszed neki és a nyakába borulsz. Lehet ezt kéne. De már úgy érzed, hogy neked ez nem menne. Más száján is volt. Kitudja azóta, volt-e több emberén, vagy ugyan azén, többedszer. Jobb, ha nem tudod. Félsz a választól.”

- Hé, srác! – huppant mellém le Armin, mire hirtelen becsapom magam előtt a füzetem és felnézek rá. Elég furcsán pislogott Ő most a szemembe, de engem nem igazán zavart a dolog. Gondoljon, amit szeretne.
- Parancsolj.- ejtettem ki az ajkaim közül ezt az egy szót, oly kecsességgel, s bágyadt gyönyörrel, mintha csak egy gyönyörű kék cinege szart volna le épp valakit.
- Heh, az mi?- kérdezi a füzetre bökve, amit épp az imént csuktam be a szeme előtt. Legyintek, hogy hagyja, csak inkább mondja, mit akar. Ja, Castiel elkezdett beciculni ezért a földrajz füzetébe elkezdett írni az életéről valami izét. Nem mondható naplónak. Csak olyasmi.- Ok, mindegy. Átjössz ma?- kérdezi a feketehajú gyönyörűség a pofikámba, ahogy a saját lábát rezegteti fel le, mintha izgatott lenne.
- Miért jöjjek?- kérdezek vissza. Tudom, tudom, kérdéssel kérdésre nem válaszolunk, de ch, break the rules.
- Mert akarsz velem játszani a D.S.A. 3 –al, ami ma jön ki és baromi izgatott vagyok baszki. Ma jelentették be, hogy egy nappal előbb megjelenítik! Annyira boldog vagyok Castiel!- pattog nekem ott a csávó, én pedig győzöm lefogni, hogy ne ordibáljon, mert elég hülyének fogják nézni.
- K-K, jövök, de nyugi már.- nevetek fel ott, amit ő nem igazán értékelt hisz belevágott vállamba, de nem igazán zavart.

- Ok, ha már ilyen bunkó voltál, akkor elmondhatnál mi volt az a próza, amit oda beseggeltél a füzetedbe.- vágta nekem oda a kis sötéthajú barátom.
- Csak irkáltam. Tudod félő, hogy pszichopata leszek. – nevettem egy kicsit, ahogy hátra dőlve épp zsepit kutattam a zsebeimben. Nincs. A táskámban. Nincs. Ahh.
Ő előlebegtetett az éterből valahogy egy zsepit, megköszöntem, majd elmosolyodtam. Kifújtam a nózikámat elhajolva az arca felől, majd vissza nyújtottam neki a taknyos zsebkendőt.
- Tessék.
Armin akkorákat pislogott, mint két bálna egyszerre, majd röhögve eltolta a kezem.- Gyökér srác.

Meg is értettem, el is raktam, aztán boldogan egy zsepivel gazdagabban ültem immár ott.
- Ahh, vágod, már csak pár óra és játszhatok!- örömködött boldogan.- Annyira jó!!!- mondogatja nekem én pedig a fejem rázva hallgattam, amit mond.
- Javíthatatlan.- sóhajtottam majd a vállának dőltem. Nincs kedve a gerincemnek tartani engem. Tartson akkor már Ő.- Am, el fogysz késni, vágod? – kérdeztem, ahogy a vállát paskoltam meg, mintha felráztam volna a párnát, ezután pedig a becses kobakom visszadöntöttem a még becsesebb vállára.
- Hogymifasz?- jött ki a száján.- Há’ nem matek lesz?
- Nem. Föci. Sokkal rosszabb, úgyhogy menj a sátán barlangjából. Bár… inkább ne, rajtad akarok aludni, Mr. Pillow.- vigyorogtam rá, Ő pedig erre újból egyet belém boxolt mire röhögve kaptam a helyre, ahova az ökle érkezett.
- Ok, húzom magam. De kontrollert hozz. A múltkor BT közben az asztalhoz akartam vágni idegességemben, de a földnek sikerült. Alexy azóta sem volt game-shopban én pedig nem megyek napra. Na csáó.- dab-olt nekem én pedig vissza, majd elücsörögtem tovább a székemen.
Mostanában elég sokat járkálunk egymáshoz. Igazából még a tesóját is bírom, bár kicsit furcsa. De szerintem, Ő fél tőlem, ezért álltalában Armint szokta hagyni, ha ott van velem. Naaa lényegtelen is.

Eltelt az óra, meg a következő meg az azutáni, meg az összes, és hála a jó égnek, végre nap vége van. Azt hittem meghalok… Főleg a tesi. Lépcsőztünk. Medvejárásba fel le. Ha nem törtem el semmim, örülök.

Immmár – hála égnek – kedvenc Arminunk ajtajában topogok. Engedj be, nekem szükségem van egy végig gamelt napra, ahol semmi problémám nincs. Mivel Mr.Pillow uraságnak kettővel kevesebb órája volt, már két órája otthon löttyeszti a becses fenekét. De legalább tesin Ő is megizzadt. Heh. Úgy, ahogy a szöszke is. Nem tudom, hogy volt képes rám esni. Szerintem direkt. Nem mintha zavarna, igazából. Már le is feküdtünk. De valahogy annyira nem hozott lázba. Megcsalt, a szájával. Ennyi erővel máshol is nyalakodhatott volna a csajjal, nemcsak ott ahol. Jól van Castiel hagy abba, már megint gusztustalan vagy.

Mire a gondolatmenetemnek éppen vége szakadt, nyílt is az ajtó, de nem Armin, hanem Alexy nyitott ajtót és kedvesen mosolygott rám. Ő az a srác, akiről mindenki tudja, hogy meleg, és valahogy, ha nem nyilvánítaná ki ötpercenként, akkor is mindenki tudná. El sem tudod képzelni heterónak. Az nem Alexy lenne. Szerintem Ő így „cuki”. Ha lehet ezt mondani rá.
- Ohh, szia Castiel!- mosolygott rám a fiú, mire én intettem neki.- Armin valahova elment, azt hiszem, nasikészlet feltöltésért. Gyere be, mindjárt jön. Bár már itthon kellene lennie pár perce, azt mondta siet. De gyere be nyugodtan!- mondta a kék. Nem értem, egy „Nemsokára jön Armin, gyere be”-t, hogy lehet ilyen hosszan megfogalmazni? Mindegy, Alexyben ez a különleges. Azaz, ez is.

De nem kell azt hinni, nem fáj rá a fogam abszolút. Nekem nem jön be. Dehogy. Semmi féle szerelemre, vagy vonzódásra nem vagyok hajlandó senkivel. Azt már nem mondom, hogy semmivel sem! Hiszen például az ágyam és én, elég tüzes és szenvedélyes viszont ápolunk egymással. Na de ez most mindeeegy~.

Elbeszélgettem egy kicsit Alexyvel, bár inkább csak hallgattam, ahogy csacsog, meg ittam az almalevem, amivel megkínált.

Majd nyílt az ajtó és Armin libbent be rajta. Meglepetten nézett rám, hogy miért vagyok itt.
- Sziasztok.- köszönt, ahogy lerakta az ebédlőasztalra a zacskót, ami gondolom tele volt egészségtelennél egészségtelenebb kajával. – Hát te?
- Jöttem játszani, ahogy kérted.- pislogtam rá meglepetten. Azért Ő nem egy Lysander, hogy midnent elfelejtsen.
- Nem 5-re hívtalak?
- Nem mondtál időt, jöttem suli után.
- Ohh, akkor elfelejtettem.- gondolkodott el. Ohh istenem, csak ne legyél Lysander, elegem van, Mr. Pillow.
- Menjek haza?- kérdeztem. Bár elég furcsán ért a dolog. Fél 4 van. Nem tudom, mit akarhat még másfél óráig, de hát tolja neki, majd visszajövök. Már álltam is fel, hogy akkor itt hagyom őket, majd visszajövök. Biztos van valami fontos, amiről nekem nem kell tudni. Én megértem.
- Jaj, nem, maradj csak. Csak a szobám állati rendetlen és rendet akartam rakni. Meg boltban voltam. De haza ne menj, ha már itt vagy.- mondta a srác, majd nyúlt volna a szatyrok felé, hogy most kipakolja őket. Rájött, hogy nincs mifelé nyúljon. Alexy mint tökéletes anyuka, már ki is pakolt és el is rakott mindent, rohadt gyorsan. Arminnal összenéztünk, de engem már annyira meg se lepett a dolog. Szerintem ez vicces.

Fel is nevettem, Alexy pislogott, az ikre pedig csak vigyorgott, mint a tejbetök, majd megköszönte a kékségnek, hogy elpakolt helyette.
- Na, akkor toljuk. Hoztál kontrollert?
- Hogy mi?
- Kontrollert. Mondtam, Bloody Trapland közben…
- OHH ISTENEM MEKKORA HÜLYE VAGYOK.- sóhajtottam. Ez azért is volt elég nagy baj, mivel azért annyira nem laktunk közel egymáshoz, hogy csak így átlibbenjek hozzá, majd vissza haza, majd megint vissza hozzá.

Sóhajtottam egy keserűt.
- Most akkor húzhatok haza.- ropogtattam ki a nyakamat. Hát igen, azt hiszem, ez egy ilyen nap, hogy mindenki elfelejt mindent. Töri dogát sem írtunk. Pedig arra még tanultam is, baszki.

Hát nagy nehezen felrángattam a seggem egy helyijáratra. Nem volt kedvem sétálni, így fizettem inkább 0,3K-t, hogy az otthonom közelébe toljon engem a busz. Hah, megőrülök. Annyira hülye vagyok.

Röpke 20 perc alatt haza is értem. Nyúltam a farzsebembe, hogy vegyem elő a kulcsom. Elő is vettem, zárba be, elforgat. Nem fordul el. Csak pislogtam, mint borjú az új kapura. Megpróbáltam még egyszer. Semmi. Micsoda?

Megnéztem, a kulcs az jó. Akkor mi a fasz van?
Kinyitottam az ajtót. Ja, hogy nincs bezárva. De én emlékszem, hogy bezártam reggel. Hol van Démon? Nem látom az udvaron.
Hátra léptem egyet, kettőt az ajtóból, majd láttam, hogy be van csukva a kenelbe. Mi? Még is miért? Én nem csuktam be, az hot ziher. Egyre inkább furcsább lett a tekintetem és jobban összevontam a szemöldököm. Betörtek volna? Kétlem. Démon nem hagyja magát bárkinek becsukni. A szüleim meg én tudom csak. Meg... talán egyszer engedte Nathanielnek, de, csak mert ott voltam. Nem értem. Mi a fene történt itt?

Egyből kiengedtem a kutyát, aki ahogy láttam, hasonlóan furcsa pillantásokat vetett rám, mint én, az egész helyzetre. Oké… nem értem.
Kicsit meg van zavarodva a kutya. Feszült. Mintha nem értené, mi van körülötte. Megsimogattam a fejét, majd engedtem, hogy menjen az udvarban, amerre akar.

Újra az ajtóhoz léptem, majd betértem rajta. Hangokat hallottam az emeletről.
- Cassy, szívem, hát hazajöttél?- hallottam az emeltről anyám hangját, majd egyből hallottam, ahogy szalad is le a lépcsőn. Eközben én a konyha irányába fordultam és lebasztam a kulcsom az asztalra, a szék mellé, ahol a táskám…-nak kellett volna lennie. De helyette felfedeztem valami lábakat. Rájöttem, hogy a lábak egy nőhöz tartoznak. Hirtelen felkaptam a fejem, a lábak gazdájára. Egy fiatal, nagyjából velem egykorú lány ült AZ ÉN SZÉKEMEN az ebédlő asztalnál. Fekete rövid szoknyában, illetve piros ujjatlanban, fekete kardigánnal az ujjatlan felett. Szép derékig érő vörös haja volt, amit ugyan nem teljesen láttam a szék támlája miatt, de ennyit felfogtam belőle. Valami nagyon furcsa volt a lánnyal kapcsolatban, amit nem értettem. Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, anyám már oda is szaladt hozzánk.
- Heh… Szia fiam.- mondta kicsit zavarban.- Örültem volna, ha később találkoztok, de… ez így alakult.
- Megint nem szóltál, hogy hazajöttök. És mellesleg ki ez?- intettem elég flegmán az előttem ülő csajra, aki mintha meg is lepődött volna erre.
- Hát… tudod… van pár dolog, amit elfelejtettünk mondani neked…

10. fejezet - Cascolo gyötrelmes élete

Cascolo gyötrelmes élete

Ez az egész elhúzódott…talán egy percig is, amíg élveztem, ahogy az ajkaimba bújva adja át magát nekem, legalább is egy részét. Ezt a részét még sosem ismertem. Fura is lenne, ha ismertem volna, kétlem, hogy most csókolt volna meg először. De ez lényegtelen is, azt hiszem.

Miután elváltunk egymástól, én mintha egy forró vízzel teli kádba belemerültem volna. Baromi jó érzés, még is, mintha fulladoznék. Az ajkamba haraptam és… bámultam rá. Mivel meglepő módon, nem csókol harapdálás nélkül és én nekem pedig a vérkeringésem nagyjából ötszörösére felgyorsult, így igen csak vöröslött a szám. Szerintem ezt a képet meglátva, eléggé meglepődhetett.

- Basszus. – jött ki a száján, hiszen gondolom azt hitte, hogy fáj vagy… ilyesmi. Leintettem, mielőtt még tovább folytatja és elkezed sajnálkozni.

Újabb egy perc néma csend, amiből mint egy felhőkkel teli égből a napsugár bújt elő, úgy bújt elő az arcán, a kis pimasz mosolygás, amit még talán nem is láttam az arcán.

- Nem pofoztál fel.

Erre önkénytelenül is egy halk kuncogás zajlott le bennem. Micsoda? Azt várta, hogy felpofozom? Oké… Belegondolva, ez valóban reális. Hiszen, a legjobb barátom… Megcsókolt. Mi a franc?

Talán csak most tudatosult igazán benne, a baromi nagy kérdőjel. Miért csókolt meg? Talán tetszem neki? És még is mióta? Nathaniellel egy fél éve együtt vagyunk, nagyjából. Ő egész eddig, mit gondolt? Talán, nem is tetszem neki. Csak hiányzik neki a törődés. Nem lehetséges? Hiszen, nincs igazán senkije csak én. Lehet, csak baráti volt. Amolyan, szoros baráti. Létezik egyáltalán ilyen?

Egyre több a kétség és egyre több a kétség, válasz nélkül. Egyre gyorsabban pörgött az agyam, mint mikor egy vonat beindul. Lassú, majd gyors pöfékelés. Komolyan, azt vártam, mikor kezd el tütüüü-zni a fejem.

- Hé, hagyd abba, látom, hogy ki vagy idegileg. Fejezd be, árt a szépségednek.- vigyorgott Lys, erre már azért felfújtam magam.

- Azért mert lesmároltál, ne akarj rajtam uralkodni, jó?

- Micsoda?- nézett nagy szemekkel. Elfordultam és sóhajtottam.

- Mindegy. Nathanielt csak így kinthagytad, se szó, se beszéd?- kérdeztem egy semleges hangnemet felvéve.

- Hazaküldtem, miután feljöttél és nem tudom meddig meg sem mozdultál.- sóhajtotta.

Bólintottam, majd halványan lehajtottam a fejemet. Mi a fene történik velem? Tényleg nem értem. Az életem, egyik pillanatról a másikra megváltozik és más lesz. Mintha csak… Valaki játszana velem. Olyan ez az egész, mintha valami báb lennék. Mintha valaki irányítana. Lehet megkattantam és önmagam ellensége vagyok. Minap láttam egy ilyesmi horrorfilmet. Azt hiszem Fekete hattyú volt a címe. Abban versenyzett a csaj saját maga ellen. Táncolt. Egyébként egy nagyon jó film… Még is, most úgy érzem, hogy velem is valami hasonló történik. 

Heh, csak nehogy arra keljek fel, hogy hasba szúrom magam, a színpad közepén.

- Castiel, nagyon furcsa vagy.- mondta Lysander, ahogy kicsit az aurámba hajolt, hogy még véletlenül se tudjam folytatni a gondolatsort. Sötét tekintettel néztem felé. Ember, a legjobb barátom vagy, most smároltál le, szerinted mit érezzek?

Egyre furábban érzem magam, mikor erre rádöbbenek. Borzasztó!

Épp folytatni akartam a mondatom azzal, hogy szörnyű, katasztrófa, hihetetlen, elviselhetetlen, megérthetetlen, de erre a keze az arcomra simult, és kicsit megcirógatta azt.

- Ilyenkor is aranyos vagy.- mosolygott rám, majd miután látta rajtam, hogy mindjárt meghalok, elvörösödök, leütném a gecibe, így inkább eleresztett, majd mosolyogva felállt.- Nem zavarlak.- érezte úgy, hogy el kell hagynia a mondat a száját. – Haza megyek. Hívj, ha valami van.- mosolygott rám édesen, majd még egyszer oda hajolt hozzám, nem rédekelve, hogy hagyom, vagy sem, szájon csókolt, kicsit elidőzve, majd összetúrta a tincseimet, ezután elhagyva a szobát. Totál meghaltam. Lélekben, észben és lassan azt hiszem, már testben is. Nem vagyok normális. Mi a fene történik velem…?

_________________________________________________________________

Kimentem a parkba gitározni, szokásomhoz híven. Nem tudom, miért szeretem, de szeretem, ne szólj be. Ez van. Nem azért a parkban, hogy Jajj, figyeljenek rám az emberek. Nem. Hanem azért, mert ott… gyönyörű a környék. És ha gitározok, az megnyugtat. Mellesleg ilyenkor Démon is eljön velem és vagy mókusokat kerget, vagy lefekszik és hallgatja, amint játszom. Jelenleg ez történt. A lábfejemre hajtotta a kutya a fajét, ahogy gitároztam a szökőkút melletti padon ülve. Megint majdnem elkezdtem agyalni. Nem, nem szabad.

Este volt már. Sötét… olyan… 8 körül lehet. De ilyenkor már sötét volt. Nem baj, szeretem. Ilyenkor a legjobb. Sötét van… És nyugalom. Normál esetben félnék. De így… most igazából nincs rossz érzésem az egésszel kapcsolatban. Elég… Badass vagyok én ahhoz, hogy leüssek pár embert, ha egyáltalán rám mernek támadni…

A gondolatmenetemet Démon szakította meg kissé, ahogy felugrik és elszaladt a lábamról. Nem igazán hatott meg a dolog, így gitározgattam tovább. Majd hallottam egy elég félő nyöszörgést és egy „J-jó kutya…!” Hozzászólást valamiféle ismerős hangtól. Démon elkezdett ugatni, elég vérmesen.

Ezt azért nem akartam szó és tett nélkül hagyni. Ha Démon így ugat, akkor baj van…- vagy szalonna…

A „veszekedés” irányába mentem, a gitáromat a padon hagyva.

Nem volt nekem az elég, ami mostanában történt, még a kutyám is majd kiszakad a tüdejéből úgy ugatott. Idegesen szaladtam a hangja irányába, mikor megpillantottam egy ismerős arcot, akit a kutyám kívánt épp megzabálni vacsorára.

Armin volt, az, aki reszketve hátrált és próbálta megnyugtatni a kutyát. Hát nem igen sikerült.

- Démon, elég legyen! – szóltam az ugató kutyámra, akit mit sem érdekelte a hangom, mintha nem is hallotta volna meg.- DÉMON!- mondtam immár idegesen. Erre összehúzta magát és nyüszítve elterült a fűben, mint akit lelőttem, a saját hangommal. Hát bazdmeg. De még most is úgy néz Arminra, mint aki vétséget követett el.

- Ember, mit csináltál, amitől így kiakadt?- kérdeztem sóhajtva. Armin sápadtan, az életben maradásért küzdve, kapkodott levegőért és összerogyott a fűben ijedtében. Oda léptem hozzá.- Oké, nincs ekkora dráma, kelj fel. Kell egy kis víz?

- Soha többet nem mozdulok ki sötétben a FNaF után a szobámból. Meg amúgy sem. Jézusom… Atyaúristen…- beszélt össze vissza.

Én csak sóhajtottam. Felhúztam a földről, miután megnyugodott nagyjából, illetve adtam neki inni. A kutyám pedig még mindig méregette.

- Szalonnás szendvics van nálad?- kérdeztem. Erre Armin nagyot nézett.

- Te meg, honnan…?

- Egyszerű, vagy kutyákat gyilkolsz jókedvedben, vagy szalonna van nálad. Ez a két opció van, ha Démon így meg akar őrülni. Ha adhatok egy tippet, add neki, nálam is van kaja, odaadom az enyém neked, de amíg nem kapja meg, így fog rád nézni.- mondtam kuncogva.

Azonnal vette is ki a táskájából.

- Tessék.- nyújtotta nekem a szendvicset, mire Démon elkezdte csóválni a farkát.

- Add neki te.- mosolyogtam. Ha Ő adja, jobban meg fog vele békélni.

Armin nagyot nyelt, majd felállt és oda nyújtotta a kutyának. Az hálásan és óvatosan elvette Armintól, én pedig elmosolyodtam a szituáción.

Armin leült mellém ezután, immár a szökőkút melletti padra. Levettem, a gitáromat, hogy elférjen. Így az, az ölemben kapott helyet.

- Mit keresel te itt?- kérdezte tőlem Armin, mire én egy vállvonással reagáltam.

- Ezt én akartam tőled kérdezni, nem ér.

- Én kutyakajának jöttem.

- Poénos.- mondtam, ahogy megpengettem a hangszert.

- Amúgy boltban voltam, igazi gamer létén, ilyenkor, igen.- mosolyodott el.- Kell a nasi.

- Ja.- válaszoltam. Bár nekem is lenne kivel zabálnom.

- Fura, mi nem is igazán beszéltünk még eddig…

- De, igen.- nevettem.

- Nem is.

- De.

- Hát de nem.

- Üdv, Armin_Dawarrior. –vigyorogtam rá.

- Mi a szar?

- Nem szar, Cascollo.- röhögtem, ahogy a hajamat túrtam fel.- Remélem, rémlik.

- Baszki. – röhögött fel, mire szépen lassan leesett neki, hogy egy játékból ismerjük egymást már egy ideje. Én tudtam, hogy Ő az Ő, de ezek szerint Ő nem tudta, hogy Én, én vagyok. Ez azért elég fura helyzet.

- Szóval, miért is ülsz itt kint egyedül, a gitárod és a kutyád társaságában?-kérdezte.

- Látod, pontosan, nem is vagyok egyedül.- válaszoltam neki, ahogy halvány vigyor tört a képemre.

- Te is tudod, hogy gondoltam.

- Mennyit tudsz?- kérdeztem igencsak félve a választól.

- Mivel kapcsolatban?- jött kérdésre a kérdés.

- A mostani életemmel.

- Hát, amennyit akarod, hogy tudjak róla.

- Armin.

- Hát… Tudom, hogy jártál Nathaniellel.

10. Fejezet infó

Sziasztok!
Sajnálatos módon, elmarad a 10. Fejezet ezen a héten. Hiszen idő hiányában nem tudtam megírni. Pár bekezdés már kész van, de nem annyi, hogy azt publikálni tudjam. Így ne haragudjatok, de ez most csúszik egy kicsit.
Addig is, legyetek jók, és várjátok az újabb fejezetet!
Köszönöm a türelmet!

9. fejezet - Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

-Hé… - pislogtam. Az elmém el akarta magától tolni, de a testem és a lelkem nem. Mert képtelen voltam rá. Ez olyan, mintha… életed szerelmét az összetört szívével le akarnád lökni a lépcsőről, hogy fúj, takarodj. Hát, ja, pont ezt tettem volna, ha most nem hagyom, hogy ölelgessen.

- Kérlek, kérlek hallgass meg!- szűrtem ki a mondatot, amit a mellkasomba burkolózva a pulcsim rángatva meg össze vissza tele bőgve a pólóm nyökögött a szöszi.

- Ne sírj már basszus. –sóhajtottam és beoldalaztam így a házba, hogy ne legyen ebből gond Lysandernek. Nem akarom, hogy pletykáljanak, hogy mi történik, náluk meg én ki vagyok, meg a szöszi kicsoda.

Lényegtelen is.

- Én csak… én csak, én nem, hanem, de én, akkor, mégse és én, nem!- beszélt össze vissza érthetetlenül és én nem tudom Lysander mi a jó faszomat csinált eddig, de még mindig azzal küzdött, hogy felvegyen egy pólót. Elfelejtette, hogy kell, vagy mi a szar?

- Hé, jobb lenne, ha lenyugodnál, mély levegő, így nem értek semmit.- ültettem le szigorúan és Lysander egy zsepit nyújtott Nathaniel felé. 

Ő ezt elfogadta, majd pár másodpercig látszott a fején az „EZMEGMIAFASZÉRTVANFÉLMESZTELENÜL” arckifejezés. Rám nézett, hogy épp lebasszon, hogy még csak nem is szakítottunk, éppen csak összevesztünk, de már megcsalom, egyre több könny gyűlt a szemébe és kezdett volna egy ordibálás hisztirohamot, de mi Lysanderrel együtt vágtuk rá.

- Nem feküdtünk le!!! – nyomatékosítottuk ellenkezést nem tűrve, egyszerre, mire Nathaniel arcán meglepődöttség látszott és csak pislogott, mint hal a szatyorban.

- O…ké…- suttogta meglepve a szemét törölgetve és halkan kifújta az orrát. Nem igazán lehetett érteni, mi játszódott le a fejében, hiszen egymást követően olyan mimikákat vágott nekem oda, hogy azt hittem, összeszarom magamat.

-Na, most már igazán elmondhatnád mi történt, mert eléggé idegesít a tudat, hogy a szemem előtt játszódik le, ahogy lesmárolod a P–ribancot. – fújtattam. Valamiért, még mindig haragszom rá, de ami zavar, hogy nem úgy viselkedek vele. Ennyire könnyen manipulálható lennék, ha szeretek valakit? Ha 1945 lenne, és Hitler bácsiba lennék szerelmes, akkor még Ő neki is elhinném, hogy Ő ártatlan árvaházi kisgyerekek miatt bombázza épp Japánt?

Istenem, annyira hülye vagyok, hogy az hihetetlen, de mindegy is. Azt hiszem mindig is ilyen idióta és manipulálható szar maradok. Ami valójában eléggé szomorú.

Ha majd egyszer jól, análisan átbasznak, akkor lesz nagy - nagy probléma. És ez lehet, hogy pont most történik meg.

Nathaniel elkezdte regélni, hogy mi történt. Nem Ő csókolta meg Priyat, hanem Priya mászott rá. Legalább is ezt mondta. Nem tudtam, hogy higgyek neki, vagy sem. Ott álltam és próbáltam befogadni az információt.

- De én nem ezt láttam.- mondtam egy kis idő múlva.

- Messze voltál, azt is csodálom, hogy láttál bármit.- sóhajtotta halkan. Úgy tűnt, mint aki tényleg nem hazudik.

- Nathaniel, ne akarj hülyének nézni.- sóhajtottam az ajkamba harapva lágyan. Erre Ő csak pislogott és eléggé megremegett.- T...tessék?

- Órán is láttam, hogy, hogy nézel rá. Baromira széplány és tetszik neked. Igazam van?- sóhajtottam és a falnak dőltem, majd a padlót kezdtem el bámulni.

- H… hát tényleg szép, de basszus, azt te is látod, nem tehetek róla, nem tudok megvakulni, önkényesen. De nem akarok tőle semmit, Ő csak egy lány, akiben nincs semmi extra. Basszus, Castiel, nekem itt vagy Te. Nekem nem kell más. Szeretlek.

Sóhajtottam egyet és hátrahajtottam a fejem, ahogy ott a falnak döntöttem a hátam. Nem tudom neki ezt mondani. Elegem van. Most Mit csináljak? Ez olyan mintha haldokolnék. Szeretem, de képtelen vagyok neki hinni. Ha ez tényleg így történt, miért nem mondta meg azonnal? Amikor mondtam neki, hogy nem akarom látni sem, soha többé? Lehet az egészet csak kitalálta. 

- Miért csókolt meg? Nem is ismer. - néztem rá és próbáltam a szemeiből kiolvasni valamit, ami bebizonyítja, hogy hazudik. De nem. Nem látok semmit. 

- Ezt én sem tudom. - mondta és lehajtotta a fejét.- Biztos… szimpatikus vagyok neki. Vagy… ilyesmi.

- Szimpatikus vagy neki, úgy, hogy nem is ismer?!- kérdeztem idegesen és az arcába fújtattam.-  Ne nézz teljesen hülyének.- mondtam, ahogy megfordultam és így Lysanderrel találtam magamat szembe.

-  Castiel, te nem is akarsz hinni neki. –nézett rám, elmélyedve a tekintetemben.

- Szeretnék. Csak nem tudok. Ez más.- mondtam, majd elmentem mellette.

Felmentem a szobájába, ahol a cuccaim voltak és ledőltem az ágyára. Borzalmasan érzem magam. Mi a fene történik az életemmel megint? Megint ugyan az van, mint ami mindig. Fel akarom adni.  Képtelen vagyok erre. Nekem ez nem megy. Nem vagyok magamnál. Mintha csak drogoztam volna. Mintha nem is ez lenne az életem. Ez csak egy hülye színjáték. Miért akar mindenki engem szívatni? Mindenki erre hajt. Hogy engem tönkre tegyen, ugye? Én biztos vagyok benne. Én szeretem őt. De egy nap alatt, mintha ez az egész megváltozott volna. Borzalmasan belé szerettem, most még is olyan, mintha teljesen más lenne a helyzet. Olyan, mintha… képzeld magad a szakadék szélén. Semmibe nem telik neki, hogy megtámassza a hátad, nem kerül tőle veszélybe. Ő még is hagy, hogy lezuhanj. Olyan, mintha a vesztembe akarna taszítani, talán tudat alatt, talán anélkül. 

Ahogy ott feküdtem természetesen, megint eleredtek a könnyeim. Miért sírok mostanában ennyit? Olyan vagyok, mint egy kislány, még mindig. Nagyot sóhajtottam. Castiel hagyd abba.

- Castiel hagyd abba.- hallottam magam mellől. Elfordítottam a fejem oldalra. Lysander ült az ágy szélén. Nem is értem, hogy került ide? Annyira kész vagyok, hogy észre se vettem, hogy nyílik az ajtó? Megesik.

- Képtelen vagyok rá. –mondta, ahogy újra behunytam a szemem, hogy ne lássa, hogy sírok. Nem Castiel, mert az, hogy folyik az arcodon a könnyed, nem elég bizonyíték erre, hülye gyerek.

- Mindenre képes vagy. –mondta, a hangján hallhatóan elmosolyodva egy kicsit. Kis tétovázás után odanyúlt az arcomhoz és letörölte a könnyeim az arcomról.

- Ezt ugyan honnan veszed. Csak egy elveszett kölyök vagyok az élet erdejében.- néztem rá újból. Megrázta a fejét, ahogy óvatosan mosolygott rám. 

- Ez nem így van, te is tudod. Egy jó ember vagy, Castiel. Csak nem hiszed el magadról.  De én tudom. Ha szereted Őt, akkor nem ezt csinálnád. Már rég lent lennél, vele a karjaidban. Valami nincs rendben, vagy itt – bökött a fejemre, azaz a nem létező agyamra.- vagy itt.- bökött immár a mellkasomra, a szívem környékére.

-  Lysander, valami nem jó. Valamiért nem megy ez nekem. – mondtam, ahogy felültem a fejem fogva.- Valamiért képtelen vagyok úgy nézni rá, ahogy eddi-

- Eljátszódta a bizalmad.- vágott a mondatomba, ahogy ott ült mellettem szorosan az ágyon.

- De… én… -sóhajtottam. – Nem akarok rá haragudni, még is haragszom rá.

- Tudom. De nem tehetsz ellent a vágyaidnak.

- Nem tudom mik a vágyaim, Lysander.- néztem fel rá, az ekkor valami furcsától csillogó szemeibe.

- Én tudom, hogy az enyémek mik.- mondta, ahogy halványan mosolygott rám tovább.

Szinte rákérdeztem volna, hogy mire gondol, majd megértettem a csillogást a szemeiben.

És ekkor éreztem valahogy azt, hogy ez nincs itt rendben. A szívem akkorát dobbant, mintha egy ütve fúrót nyomtak volna a mellkasomba. Lassan közeledett felém az arca, én pedig nem tettem, és nem is akartam tenni az egész ellen semmit.

Igen. Megcsókolt.

8. fejezet - Férfi könnyek

Férfi könnyek

- Oké akkor megkérdezem még egyszer. Mi a franc történik? - kérdeztem idegesen. Válasz: semmi. 

Pár másodperc kellett egyáltalán bárkinek a reakciójához; hogy Nathaniel elsírta magát. A kezébe temette az arcát, és csak megállás nélkül sírt. Én pedig idegesen néztem rájuk, majd eleresztettem Priya karját és ellöktem magamtól. Nathanielre rá sem néztem. Mintha a szívem épp ketté tépték volna. Tudnám, miért csinálja velem ezt mindig, mindenki. És tudnám, miért bőg most úgy, mint egy lány. De nem érdekel. Soha többé nem akarom látni. Egyikőjüket sem. Mindenkinek egy esélye van. Ha azt eljátssza, akkor... Vége van. 

- Ennek itt vége. Remélem tudod. - néztem rá, nem hagyva, hogy bármit is meg tudjon magyarázni. 

Ebben a pillanatban, azt, hogy behúzzak annak a ribancnak két dolog akadályozott meg. A csengő hangja, amitől megijedtem, mert olyan hirtelen jött (igen, gyökér vagyok, mondták már, tudom), a másik pedig Lysander karja volt, amint az enyémre tapadt. 

-Castiel. Ne. - mondta nyugodt hanggal, mire én megfordultam és idegesen nézetem rá, vérben forgó szemekkel. Ő lágy tekintetével nézett rám az egyébként még mindig igen csak szép felemás szemeivel. 

Sóhajtottam. Megadom magamat. Lysander megfogta a csuklóm és az osztály helyett az iskola kijárata felé kezdett el húzni. Mentem utána, de mintha minden lépéssel jobban azt éreztem volna, hogy a lelkem darabjait tördelem jobban szét. Csomószor csinálták már ezt velem. De... Most először fáj ennyire.

Próbáltam nem kiakadni. Próbáltam magam teljesen elidegeníteni az emberektől. Heh. Utálom őket. Az emberi faj gusztustalan. Még az is, akiről nem is gondolnád, hogy az. De, az. Minden ember egy szemeteszsákkal ér fel. Senki sem ér többet. A világ… egy nagy szar.

Mikor már azt hiszed, hogy van valaki, aki szeret. Akit szerethetsz. Hátba vág egy elég nagy suhintással. A folyosón fog lesmárolni egy barna hajú csajt. Gyönyörű tényleg.

Ahogy ott mentem egész nap Lysander mellett, mint egy kivert kutya, borzalmasan éreztem magamat. Mintha egy iskolában járkáló halott lettem volna. Mintha nem lenne lelkem. Lysander egyszer sem kérdezte meg, hogy, jól vagyok-e. Túl egyértelmű volt, azt hiszem, hogy nem. Én nem akarom ezt. Mindig ettől féltem. Megszeretek valakit. És ez fog történni. Deborah is ezt csinálta velem. Mint mindenki más.

- Castiel, fal. – mondta Lysander, ahogy elhúzott onnan nagy gondolkodásban, hogy ne baszódjak neki. Bár kétlem, hogy nem esett volna jól.

A falnak döntöttem a hátam, és lecsúsztam a fal tövébe. Bámultam magam elé. Mint egy... Igazi… lelki halott.

- Castiel, kérlek. – nézett rám, én, pedig ahogy felnéztem rá, szinte már folytak a könnyek a szememből. Nem akartam. Észre sem vettem, csak mikor már bámultam rá. Ő se szólt többet, inkább lehajolt hozzám és megölelt. Nem szokása. Mert nekem sem szokásom ölelkezni valakivel, aki nem a párom. Bőgni meg aztán végképp nem. De nekem sosem lesz olyan több. Nem is értem… mire várok. Sosem lesz olyan, hogy ne érezzem magamat egy senkinek. Mindig mindenki ezt érezteti velem.

- Nem. – mondta mintha csak hallotta volna a gondolataimat és egyre szorosabban szorított magához, ahogy ott térdelt előttem. Senki sem volt a folyosón, azt sem tudom, miért vagyunk itt. Suli vége lenne? Észre sem vettem, hogy eltelt a nap. Nem is érdekel. Baromira leszarom igazából. Ahogy minden mást is. Senki sem érdekel. Egyedül akarok lenni.

- De. –mondtam és az ajkamba haraptam.- Megmondtam én ezt nem bírom ki még egyszer… - mondtam a szokásos karcos hangomon. Csak nem fület, hanem lelket karcoló kiadásban. Én ezt…

- Nem, vagy különben minden létező éles tárgyat elviszek a közeledből és egy gumi szobába zárlak.- mondta rám nézve szigorúan.

- Lysander…

- Castiel, nem. Ma átjössz hozzám, oké? Gyere. Menjünk. És hagyd abba. Ha képes volt ezt megcsinálni, meg sem érdemel, oké?

- De… Én szeretem… - suttogtam halkan.

- Castiel ez nem te vagy. Te senki elé nem csúszol így térden. Tudom, mi jár a fejedben, hogy megbocsátasz neki és akkor minden rendben lesz. Semmi sem lesz rendben. Castiel. Kelj fel. Ez nem ér ennyit. Tudom, hogy szereted. Látom és eddig is láttam. De semmi baj. Nem érdemli meg ezt az egészet.- mondta, ahogy az ölelésből eleresztett és a csuklómat megfogva invitált maga mögé és további ellenkezést nem tűrve, indult is el.

Mentem utána, még is szörnyen éreztem magam, mintha pillanatról, pillanatra jobban össze tudnék esni. De nem. Castiel fejezd be. Egy 5 éves óvodás kislánynak érzem magamat, akinek az anyja nem vette meg a legújabb barbie-t, amit épp kinézett magának és most bőg, az anyja pedig rángatja ki az üzletből. Nagyjából ez is történt, csak épp Lysander volt az anya szerepben, ő pedig nem éppen néz ki nőneműnek, mert laza értelemben egy izomkolosszus. Oké, tőlem nem izmosabb, ez csak természetes, de hát, na. Igen, én még ilyenkor is képes vagyok az egómon csiszolni.

Végül Lysander haza hurcibált magához. Nem tudtam, Nathaniel „haza”-e ment hozzám, vagy a szüleihez. Nem tudom írt-e, hiszen Lysander parancsára kikapcsoltam a telefonomat. Épp azon morfondírozott milyen ételt tudna belém tömni, miközben én azon gondolkodtam, hogy hajthatok végre öngyilkosságot a háta mögött, hangtalanul, tőle egy méterre kb 4 másodperc alatt. De ahh, semmi ötlet.

- Oké, azt hiszem marad… a milánói.- mondta, mintha ez akkora nagy probléma lett volna. Tudja, hogy az egyik kedvenc kajám. Oké, helyesbítek. Valamikor tudta, hogy ez a kedvenc kajám. Mivel olyan a memóriája, mint egy aranyhalnak, Ő azt hiszem, semmit sem tud biztosan.

- Ne nézz így. Tudom, hogy örülsz.- mondta, én pedig levágtam magam egy székre, a támlával a hasamnál és a támlára hajtottam a fejem. Nem bírom én ezt idegekkel.

- Ja, annak is, hogy az egyetlen ember, akit értelmesnek tartok, egy csajjal smárolt a folyosón, akit ma látott először.

- Kössz, ezt bóknak veszem. –intett le.- És igen, nagyon szívesen, hogy főzök neked.- mondta, ahogy felcsapta magára a kötényt, ami szintén olyan volt, mint valami viktoriánus korabeli mit tudom én micsoda, majd elkezdett főzni. Én ezt a gyökeret tényleg nem értem. Honnan vannak ilyen cuccai? Ok, a bátyja ilyen divattervező, vagy micsoda, de melyik divattervező csinál ILYENEKET? Nem mintha nem tetszene a stílusa. De! Amúgy imádom, ha valaki ennyire különc, meg ennyire durva ízlése van. És ezt fel is meri vállalni. Na mindegy, miért is beszélek erről? Nem is tudom, annyira hülye vagyok. Ahh, Nathaniel, miért teszed ezt velem, az agyam eldobom…

- Amúgy az… ősök? – kérdeztem, kicsit forgatva a szavakat a számban. Hiszen mai napig nem tudom, kije neki pontosan, az az idős pár, akivel együtt él. Nagymama – Nagypapa, vagy tényleg szülő, amit egyenesen lehetetlennek tartok, esetleg nevelő szülő… Sosem mertem megkérdezni, és mivel sem „Anya” sem „Mama” sem semmi ilyesmi nem hagyta el még az életében a száját, fogalmam sincs, arról sem, hogy nevezi őket, arról sem, áll-e valami féle rokonságban velük. Bár az biztos, hogy Lys is annyira felejtős, mint egy 60 éves…

Ahh elnézést az idősektől. Tudom, tudom. Lysander rosszabb.

- Enyém a kecó, ma. – mondta Lys.- Elmentek valami… V… V… valami… V… -nyögdécselt össze vissza…

- Szóval valami V betűshöz, akit elfelejtettél, hogy hívnak…

- Igen, látogatóba, asszem.- mondta, ahogy kavargatta a csodás izékét, amiből én semmit sem fogtam fel, hiszen nem szeretek főzni, így nem is érdekel. Pedig néha kénytelen vagyok rá, egyedül élek… azaz nem… ah, azaz de, most már megint…

- Leigh?

- Rosával. Este jönnek.

- Fasza. Hallgathatom, ahogy dugnak, ha már az én szerelmi életem egy nagy szar és én úgy sem fogok egy darabig senkivel.- forgattam szemet.

- Addig ne is akarj nővel, amíg nem deríted ki, hogy most meleg vagy, vagy micsoda. Nem mintha zavarna, Te is tudod, de jobb, ha letisztázod.

- Nem igazán érdekel. Sosem leszek többé szerelmes.

- Ezt tudni, a just sex kapcsolatokhoz is kell, hogy elkeserítselek.

- Bazdmeg.- hajtottam hátra a fejemet. Nem érdekel. Én még mindig szeretem Nathanielt…

- Amúgy örülök, hogy hatott a rum. Nem akarod most már megölni magad egy fogpiszkálóval.

- Rum?- néztem rá, nagyra nyílt szemekkel.

- Ja.

- Mi van?

- Nem emlékszel? Mikor visszajöttünk, adtam kávét. Mondtad, hogy furcsa íze van.

- Te leitattál? – kérdeztem pislogva. Mellesleg fel se tűnt. Igazából most sem érzem. Csak azt, hogy nem sírok. És kezdem leszarni az egészet.

- Nem. Teljesen véletlenül került bele, mint később megtudtam. Tudod, az „ősök” hasonló memóriával rendelkeznek, mint én, és nem emlékeznek a tej és a fehérrum közt mi a különbség, így hát…

- Ok, vágom. – intettem le, majd előre hajtottam a fejemet. Ahh… De igazából jót tett. Olyan szinten, hogy… tényleg, már nem sírok. De… ugyan úgy fáj. De nem gond. Ez ilyen.

Végül kész lett a kaja. Baromi finom lett és már a második tányérommal kezdtem elpusztítani… miután csengettek. Lysander rám nézett, hogy legyek szíves kinyitni, mivel őkelme épp a lezabált felsőjét húzta át és nemszokása félmeztelenül ajtót nyitni. Ilyenkor pedig jön az ötlet, hogy WOO ugráltassuk Castielt. Szép, gyerekek, szép.

Mormogtam egyet - kettőt, majd felálltam az asztaltól, és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam azt. Gondoltam Rosa… vagy Leigh… vagy mindkettő. De nem. Ettől nagyobb meglepetés tárult a szemeim elé. Azaz, inkább a mellkasom elé. Hiszen neki csapódott egy ember, azaz neki ugrott, mert megölelt. Szorosan karolta át a hátamat és azonnali zokogásba kezdett. Baromira meglepődtem. Ezt a sírást és ezt az illatot bárhol felismerem.

7. fejezet - A zöld szemű szörny

A zöld szemű szörny

Hallod, mi a faszt csinálsz? - kérdeztem idegesen, mire ártatlan kiskutya szemekkel nézett rám. 

- Én? Miért? - kérdezett vissza felém fordulva. 

…

Öhm igen. 15 nap telt el, fénysebesség szintű gyorsasággal azt hiszem. Ezalatt mi otthont rohadtunk, ami tetszett is, nem úgy, mint a tudat, hogy ez a 15 nap plusz, a júniusban fog viszaköszönni, miszerint nekem nem két és fél, hanem csak két hónap nyári szünetem lesz. Hiszen mialatt építették vissza a sulit (hangsúlyozom, nagyon durva tempóval. Ugyan csak a bútorok, meg festés, de akkor is durva.) otthon rohadtak a diákok. Köztük Nathaniel és én is ugye. Nathaniel már egész jól tud járni, bár még bottal jár, a biztonság kedvéért. Legalább is ezt én parancsoltam neki. Ő már szerintem fél lábon is menne suliba. De a nagy lószart. Nem engedem neki.

Épp vele indultam suliba, aznap. 

- Nathaniel, biztos ne vigyelek? - pislogtam rá. 

- Minden reggel megkérdezed. - mosolygott rám, majd a kezemet szorította meg és oda hajoltam hozzám, egy puszit nyomott az arcomra, így menet közben. 

- Tudom. De félek, hogy fáj, vagy összeesel, vagy ilyesmi.- Néztem rá... Tényleg eléggé féltem, olyan kis esetlen tud lenni. Ami szerintem amúgy tok aranyos! Csak hát na... Még is. Rám mosolygott édesen, majd továbbra nézett előre, megigazgatva a hátán a sulitáskáját. 

- Nem vészes. 

- De legalább a táskád, had vigyem. 

- Egy fenét. - nézett rám. 

- Basszus én úgy is csak két füzetet cipelek! Az egyik mindenes, a másik meg fizika. Mert attól a tanártól félek. - Nevettem egyet. 

Nathaniel megrázta a fejét. 

- Ugyan már, Reddy tanár úr nem annyira vészes. Csak... Ne vegyél levegőt és körmölj. - nevetett úgyszint a Szöszi angyalka, majd megállt, az iskola előtti pár fás placcon, ahova általában cigizni mennek az emberek. Én is szoktam, de most inkább amiatt mennék oda, hogy Nathanielt gond nélkül szerethessem meg, a suli környékén is. Amúgy lehet, már terjed rólunk a dolog, hiszen... Az utcán már kézen fogva megyünk végig. De a suliban ennek nem adjuk jelét. Szóval nem tudom. Remélem, hogy nincs ilyesmi. Bár kitudja. Itt még a fának is szeme és füle van. Szóval bátor vállalkozás itt csókolózni. 

De én ennek ellenére Nathanielt öleltem át, majd rá mosolyogtam. 

- Nem közös óránk lesz. Hogy fogok kibírni egy órát, a páratlan szépséged nélkül? 

- Ez gonosz volt. - nézett rám durcásan, mire meglepődve pislogtam. 

- Hogy micsoda? 

- Ne ironizálj. 

- Mi? Dehogy! - mentegetőztem, mire csak puffogott tovább. Úgy éreztem, feladom a nyálat, ma már épp elég volt azt hiszem. Meg nem megy ez nekem. Gyökér vagyok. Meg egy szar. Ah, mindegy. 

Fogtam magam, meggyújtottam a cigim és bámultam a szemben lévő panelház falait ahol épp egy fehér cica feküdt nyugodtan az első emeleti erkély korlátján. Nem szeretem a macskákat. De mióta Nathaniellel járok, elviselem őket. Úgy érzem, lesz még macska az én házamban... 

Közben arra figyeltem fel, hogy szomorúan néz engem.. 

- Gyere már ide. - sóhajtottam kifújva a füstöt és magamhoz húztam. 

- Büdi leszel ettől. - mondta és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- És ha büdös vagyok, már nem is tetszem? - vigyorogtam rá tipikus Castielesen. 

Ő erre elmosolyodott és megrázta a fejét. 

- Szóval nem? Megsértődők. - vigyorogtam rá 

- Mi? Én ilyet nem mondtam! 

- De. - vigyorogtam szemtelenül. 

- Kamuzol. 

- Azt állítod, nem vagyok őszinte? 

- Nem!!! - mondta felfújva az arcát, majd csak nevettünk a dolgon. Annyira aranyos ilyenkor. De tényleg... 

Áhh ilyenkor mindig rajövök, hogy olyan vagyok, mint egy gyökér tinilány. Azaz néha rosszabbnak is érzem magam, mert abból van, aki okos. Én meg mindenhez segg hülye vagyok. Áh, ez nem túl megnyugtató.

Első órán nem aludtam. Másodikon már majdnem. De előbb be kellett h baktassak a csodálatos terembe Nathaniellel. De mivel nem akartam zavarni azzal, hogy egy segg hülye ül mellette irodalmon, hagytam, hogy üljön, aki mellé akár. Én pedig inkább Lysandert rontottam azzal, hogy hülye vagyok. Neki nem árt. Ő is, csak ő mindenhez, ami nem tanulás. Én meg úgy egyébként is. 

Szóval, ja. Elég unalmasan kezdődött az óra. Mikor már épp a tökéletes álom közepébe ringattam volna magam, amiben Nathaniel rendőrruhában rázza magát előttem, na, pont akkor, kopogtak az ajtón, majd ki is nyílt. Először az igazgató, majd egy barna hosszú hajú lány, egyenes tartással, édesen mosolyogva lépett be. Villogtak a zöld szemei. A bőre pedig olyan... Indiainak tűnt. Talán arab... De talán inkább indiai. Legalább is, miután megláttam a homlokán azt a vörös... Pontot, amit nem tudom, hogy, hogy hívnak. Nem, nem pattanás.

Az igazgató vázolta a helyzetet. Új csaj stb. Alapból baromira leszartam volna, de ő kifejezetten érdekesnek mutatkozott. Ha nem érezném magam feltétlenül sivatag forróságúnak, illetve nem lennék férjezett asszony, akkor tuti bepróbálkoznék. Kifejezetten széplány.

...és mint ekkor kiderült, a beszéde alapján igencsak intelligens is. Wao ez egyre menőbb. Bemutatkozott, elmondta, hogy valami P... Betűs a neve. Szar a memóriám gyerekek ez van. Főleg ha nem olyan, amit hallottam már valaha is. És a hangja... Elvarázsló. Bár ahogy láttam, Victoria elég furcsán nézte, mintha az élete pörgött volna le a szemei előtt. Na, mi van, már nem te vagy az új csaj? Ordít az arcodról, hogy ez a bajod. 

Na de várjuk egy percet. Az mind rendben van, hogy én bámulom a csajt, főleg, hogy nőiesség téren sincs épp rossz helyen, de... 

-Nath!- fújtattam halkan, mivel mögötte ültem. Olyan volt, mintha meg se hallotta volna. Totál el volt varázsolva. 

-Mi van? - kérdezte mellettem Lysander. 

-Hallod, a csöcseit nézi...! - fújtattam halkan. 

-Mint te, tíz másodperce? 

-Nem...mi?!- néztem rá idegesen. 

-... Persze megértem, ha valakit hidegen hagy az érkezésem, hiszen csak egy átlagos lány vagyok. - kuncogott bele a mondatomba a P csaj, miközben tolta a bemutatkozását. HESTEGGETREKT. EZMIVOLT. BEOLTOTTAK GECI. 

Annyira meglepődtem a dolgon, hogy kellett két másodperc már tudtam reagálni. Nálam az kurva sok...!

- Pontosan, ahogy mondod. - mondtam rá kacsintva, vigyorogva majd visszafeküdtem a padra, mint aki kurvara leszarja. 

NATHANIEL NE NÉZD MÁR…

Eltelt ez az óra, és nem hiszitek el… De Nathaniel üres padban ült. És Priya mellé ült. De komolyan, én azt hittem, 5 és dél agyfaszt kapok egyszerre, miért ült mellé? De komolyan. Nagyon ideges lettem. Idegesen fújtattam egyet, majd lehajtottam a fejemet, vissza az asztalra.

- Castiel…- rakta a hátamra a kezét Lysander, mire felmodrultam, hogy mi baja van.- Ne legyél már ennyire féltékeny. Csak mellé ült. Nincs ezzel semmi baj. – suttogta, majd miután rámordult a tanár, hogy kussoljon, nem beszélt többet, csak megsimogatta a hátam, majd újra belevetette magát a jegyzetelésbe. Én… igyekeztem meghalni, ott a padon. Én… nekem ez nem tetszik…!

Teltek a nap közben az órák, és mivel ha nem Lyssel van együtt órám, akkor általában egyedül ülök. Nagyritkán Iris vagy Victoria ül mellém. Mert ők is hasonlóan balfaszok és hülyék, mint én. De most… Mindenki előtt, Priya előzött ült be… de nem mellém. Hanem a helyemre.

- Kiscsaj, az az én helyem. –mondtam oda állva mellé, és idegesen fújva rá. A körülöttünk levők igen csak össze is rezzentek és elhalkultak. Tudták, hogy ha a helyemre ül valaki, és egy idióta mellé kényszerülök ülni emiatt, főleg, ha ilyen jó kedvem van, akkor abból nagy baj lesz.

- Öhm, bocsi, de üres a fél terem és –

- És pont ezért ülj el innen és menj a terem másik felébe valahova. Tipli van.- mondtam és nem tágítottam. De az volt a probléma, hogy Ő sem.

- De én itt szeretnék ülni. Ez nem a te helyed, sehol sem látom rajta a neved.

- Mivel azt sem tudod mi a nevem.

- Egy név sincs rajta, szóval szükségtelen is lenne, hogy tudjam, Castiel. – kacsintott rám. Erre kicsit azért meglepődtem. Hogy mi a fasz.

Bár nem igazán érdekelt a dolog, a csajt székestől kihúztam a padomból és egy másik székkel ültem be oda, ahol ő eddig volt, majd rádőltem az asztalra. De arra én sem számítottam, hogy ez a hülye nő, majd végül megint mellém fog ülni...

Már pedig megtette.

Mindegy, nem igazán érdekelt a dolog. A végén még megismertem egy kicsit és tipikuson olyan csajnak tűnik, akiről tudod, hogy egy fasz, meg álszent, meg mindenben jó, meg kurva okos, de még is, nem akarod tudomásul venni, mert nem akarsz vele rosszban lenni. Biztos mindenki találkozott már ilyennel. Ezek az emberek általában mindig mindenkivel jóban vannak, és soha nem veszekednek, mindig kiálnak magukért… szépek, tökéletes adottságok… És mindig mindenki kedveli őket.

Azt hiszem elég jól körül írtam, hogy milyenek is ezek a lányok… Nem csak lányok, de főleg ott van ilyen. Jelen esetünkben is. Ugyan még mindig féltékenyen cirkáltam a folyosón a következő szünetben, de végül már lenyugodtam nagyjából. Hál istennek. Ha nem teszem meg, a végén még kitudja, nekimegyek egy lánynak, vagy mi lesz ott.

A falnak dőltem egyik óra előtt és épp a fizika füzetembe akartam belenézni. Ha Reddy bá felszólít, és nem tudom, akkor instant karó, és ha ezt egy párszor eljátszom, instant bukás. Legalább tudjak valamit nyöszörögni, hogy akkor már ne karót, hanem csak mínuszt, vagy ilyesmit írjon be. Nincs igazán kedvem nyalni a seggét majd év végén, azért, hogy ne buktasson meg. Arról nem is beszélve, hogy mennyire sok kedvem van pót vizsgázni. Szóval igen, jobb a békesség azt hiszem.

Szóval ja, olvastam a fizika füzetem, a többi diákkal magam körül, akiket akkor pont kizártam, egy baromi magas fallal. Az sem igazán érdekelt, hogy valaki elkezdi rángatni a vállamat. Az ilaltból, Lysander az. Csak azért nem baszok le neki egyet, mert nem bántom.

- Mi van már?- kérdeztem mikor már fél perce ezt csinálta és a nevemet mondogatta többféle képpel, néha – néha furcsábbnál furcsább indulatszavakkal körítve.

Erre a dologra Ő már nem igazán mondott semmit, csak mutatott.

A folyosó másik vége felé mutatott, ott is két emberre, elég érdekes szituációban. Olyan volt, mintha épp smárolnának. De tegyük hozzá, ez a dolog elég instabil, mert a folyosó másik vége nagyjából… hát szerintem több mint 100m – re volt tőlem, és a szemem egyébként is csodálatos.

No ezzel a dologgal nem is lett volna semmi baj, ha nem esik le nekem, hogy a srác fehér ingben van a csaj pedig smaragdzöld felsőben.

Azonnal robbant, az agyam, nagyjából olyan hirtelenséggel, mint amilyen furcsa hirtelenséggel gyulladt fel a suli.

Lysander kezébe nyomtam a füzetem és idegesen masírozva rohantam oda a jelenethez.

…

És igen, itt vagyunk most. Priyat elrántottam Nathanieltől és fújtatva vártam a válaszát.1

- Válaszolnál végre?!- kérdeztem idegesen.

De mind a ketten csak meredten álltak és bámultak rám.