/megjegyzés: A hullámvonal (~) vissza emlékezést jelent jelen esetben^^\
The sharp knife...
Üres lakásba csattogok be, és ledobva a cuccomat, Csokit szabadjára engedve, a konyhába vezet az utam. Céltudatosan kihúzom a fiókot, és az elhomályosult,csillogó ablak üvegre pillantok. Közben rájöttem, hogy azért homályos, mert könnyel van tele a szemem...ami nem is nagy csoda.
~Mikor továbbra sem szólalt meg, kezdtem begurulni.
- Tudod mit?! Ha nem vagy képes kinyitni a szád felejts el. Nem tudod elképzelni, mennyire szeretlek, de nem megy! Egyedül nem tudok mit csinálni!- töröltem meg a szemeimet.~
Lassan egy ezüstösen csillogó fekete "markoltú" éles - valóban nem is olyan kis- kést szedtem elő. A gondolatok, és a fél órája történtek, csak egyre zakatoltak bennem.
~ A kijelentésemre megfogta a csuklóm.
- Nikol. Nyugodj le végre.- sóhajtotta.- Így, ez nekem sem megy.- sóhajtotta. ~
Újból könnyekkel töltődött meg a szemem, amik szép lassan kicsordultak a szememből.
- Nem...én ezt nem bírom.- sziszegtem, és összeszorított fogakkal, majd újból az ablakra esett a pillantásom.
~ - Mi az, hogy nem megy?!- sipítottam kirántva a csuklómat a szorításából. - Mit tettem?! Miért NEM?!- sziszegtem, és a lehulló könnysorozatomra néztem, ami a földre pottyant épp.~
Hangosan fel zokogtam és megfordítottam a kést. Nem épp szabály szerűen fogtam, hiszen az élét szorongattam.
A düh és a szomorúság egyszerre keveredett bennem.
~- Nikoo nyugodj le!- kiáltotta. Hátra vetette a fejét egy pillanatra. Az egész vonat állomás, és vonatkertben lévő minket nézett. Nem is csodálom.- Nem lehetne máshol, békésebben?- kérdezte sóhajtva a fejét fogva meg egy pillanatra.
- Már nem mindegy?! Tudja meg az egész város, hogy milyen makacs öszvér vagy!- sziszegtem.~
Zokogva fordultam meg, és csúsztam le a földre a konyhabútornak támasztva a fejemet. Egész testben remegtem.
~ Mikor ezt kimondtam meg fogta mind a két csúklómat és a mögöttem lévő fának nyomott neki.
- Fogd. Be.- sziszegte vérben forgó szemekkel.
- Mert ha nem? Megütsz?- kérdeztem. Már akkor tudtam, hogy ezt, nem kellett volna.~
Lehajtottam a fejemet, és csak annyit láttam, hogy megcsillan a kés, az én gyémántos tekintetemben ez pedig gyönyörű volt.(Gyémántos, mert tele volt a szemem könnyel, továbbra is.)
~ Erre elsötétült arccal elengedett.- Nem ilyennek ismertelek meg. Ez nem te vagy.- sóhajtotta lemondóan a földet bámulva.
- De. Ez vagyok én. Aki mindig is őszinte marad! Mindenkivel!- sziszegtem újabb legördülő könnycseppekkel.~
Miért vagyok ekkora...idióta? Miért csináltam ezt? Miért...?
~ - Ez esetben, ha te olyanokat feltételezel rólam, hogy megütnélek...felejts el.- mondta rezzenéstelen arccal.
- Ennyi voltam? Ennyit jelentettem? Ennyit? És mi volt a kómám alatt ha? Mi? Azt is csak azért, hogy sajnáltasd a vörös fejed?! A szőke jobban illene hozzád agyas!- sziszegtem.
- Fogd már be.- sziszegte tüzes szemeket mérve rám.
- Mert? Ha nem? Tényleg megversz? Itt mindenki előtt? Na gyerünk! Csak rajta itt vagyok! - léptem elé, és az arcába néztem.
- Kussolj már a rohadt életbe!- fogta meg a vállaimat.
Arra lettem figyelmes, hogy valaki mögöttem áll. Ebben Cas szemei is megerősítettek...hisz szúrós pillantásokat vetett a hátam mögé.~
Mikor ez a rész jutott eszembe elkezdtem bömbölni. Hogy mondhattam ilyeneket?... de ez még semmi a következő cselekedetemhez képest. Fel sem merem idézni...
~ Hirtelen megfordultam, kitépve magamt Cas erős kezei alól.
Armin. Mi a szart keres itt Armin?!
- Hagyjátok...nem akarom, ho-...
- Kuss!- sziszegtem Armint félbe szakítva aki csak pislogot.- Ha nem hiszel nekem...jó. Tessék.- sziszegtem és mefordulva Armin nyaka mögött átvezettem a kezeimet, hogy ha akar, se tudjon szabadulni, és úgy isten igazából lesmároltam.
- Parancsolj. Most már van miért nem bíznod bennem idióta!- sziszegtem és el löktem magamtól Armint.
- Felejts el!- röhögött a pofámba Cas kínosan.- Érted? Örökre felejts el!- röhögött elfordulva, bár mintha a sírás szélén lett volna. Hm...röhög a dühtől.- Soha. Ne. Keress. Többé. Szánalmas. Szánalmasak vagytok.- mondta a fejét rázva, a végén megint rákezdve a röhögésre.~
A lábaimat felhúztam, és a homlokomat a térdeimnak döntöttem. Mindkét kezem ökölbe szorult. Igen, az is, amiben a kés volt…
~ - Nem is foglak.- sziszegtem, majd elrohantam, felkapva Csokit. Már akkor sem ezt akartam mondani...és tenni. De a düh...bármit kihoz belőlem. ~
És most itt vagyok, és...és ezen gondolkodom...
A kezemre vetettem a pillantásomat, amből szép lassan csordogált ki a bíbor vörös vérem a konyha kőre.
Én tanusítottam egész életemben a legjobban, hogy ha valamit teszünk, nem fogjuk fél perc múlva megbánni. Hisz ez nem így működik. Mindig azt mondtam, hogy csak bizonyos, meghatározott helyzetekben kaphat az ember egy újabb esélyt. De...ez nem az a helyzet. Pedig most szeretném a legjobban.
Apám, anyám nélkül...tiszta hülye. Azt sem tudja mi van, mindenhova utazik a munkája miatt, anya pedig Londonban tengeti a napjait...hát ennyit erről.
Én pedig...teljesen egyedül vagyok...se anya...se apa...se Tess..(Apropó. Tess, és a "csodálatos" exem, vissza utaztak...már nincsenek itt, a városban. És Tess is meg utált mióta elmertem neki mondani, hogy a drága Jamesbaba csak bizonyos dolgok miatt van vele........)
És most már Cas sincs...senki...senki sincs.
Dühös vagyok magamra. Az egész életemre. ÉN tettem tönkre. Én voltam...mindenről én tehetek...mindenről.
A könnyek, vérrel keveredve folydogáltak a padlón ide-oda. Lassan felemeltem a kezemet, kiejtve a kezemből a kést, ami csörrenve csúszott el a vérpocsolyán.
Az arcom elé emeltem a kezemet. Az fekete hosszú ujjú pólómon, szépen ki vehetőek voltak a foltok, amiket hagyott a vér. Lágy mosoly ült az arcomra, és a fejemet a konyha szekrénynek döntöttem.
- Végre...- mosolyogtam, majd a másik kezemmel letöröltem a könnyeimet.- Végre...most talán vége. Soha...semmi több. Semmi gond, semmi rossz, semmi fájdalom.- suttogtam már-már lehunyott szemekkel. És egyre húzódott a számra egy jóval szélesebb vigyor. A végén már csak szimplán röhögtem. Röhögtem az életemen, és azon, hogy, hogy lehetek ilyen béna. Szánalmas vagyok. Végre volt, egy jó kapcsolatom...egy olyan, amit már régóta nagyon szerettem volna. Ez olyan...igazi volt. Hogy a kórházban is végig mellettem volt, mikor amúgy senki le se tojt...na de semmi gond...már megszoktam.
Azt is, hogy mindig mindent elrontok. És ez egyszerűen röhelyes.
A kezem szét volt vagdolva...jó mélyen...ha így várok akkor kb fél óra múlva...el is vérzek. Tök jó^^
Vigyorogva bámultamba földet, és a kezemet. Egyszerűen...ah.
Lassacskán kezdtem szédülni...de még mindig csak egy dologra tudtam gondolni..."Mindennek vége". És vigyorogtam.
Lassan hallottam egy ajtó nyílást...Ne...nem akarok Happy End-et! Nem...nem! Bárki is az, tűnjön innen!
A könynel teli szememtől, és az egyébként is elhomályosult világtól, szinte már már semmit nem láttam. De hallottam lépteket. Gyorsak voltak. Majd egy kiáltást. A nevem kiáltását. Kis rémület volt benne, még is izgalom.
Ha tudtam volna, most elszaladtam volna...de nem ment...nem tudtam felkelni...
Erőtlenül ültem a konyha kövön, és bámultam le felé.
A hangnak a gazdájában...nem votlam biztos...nrm hallottam tisztán...de apámra tippelek...nem tudom igazán.
Hallottam, ahogy a konyha elé érnek a léptei, és kiejt valamit a kezéből, ami nagyot csörrenve szét széled a padlón.
- N...Nikol!- sikított fel.
Felemeltem rá a fejemet. Hát rohadtul nem apa volt.
- Mit...mit keresel itt?- sziszegtem nehezen felemelve az ép kezemet, és megtörölve a szemeimet. Mikor megtettem, egyértelművé vállt ki az. Letérdelt elém...nem más mint a vörös angyal.
- Nem nem nem nem nem. Ezt miért csináltad?!- kiáltott le. Bele remegtem. A ház falairól vissza verődött a hangja...félelmetes volt.
- Nem akarok nélküled élni...- suttogtam, és újból a földet bámultam.
- Idióta...- suttogta remegve, és a telefonját nyomkodva, majd a füléhez emelve azt, bele szólt. Egyértelműen mentőt hívott...bemondta a címet is.
- Nhe...- nyökögtem.- Nem akarok boldog végét a sztorinak...végre el akarok tűnni erről a világról...- sóhajtottam. Folytattam volna...de ennyi erőm már nem volt.
- Ne akard, hogy meg üsselek! - sziszegte elszorult hanggal.
Pár perc néma csend tört ki, és csak a kezemet szorongatta, hogy ne vérezzek el...bár már mind ketten vér pocsolyan közepén ültünk.
A csendet a sziréna éles hangja zavarta meg, majd az ajtón berohanó piros ruhás alakok...másra nem emlékszek.
~Mikor továbbra sem szólalt meg, kezdtem begurulni.
- Tudod mit?! Ha nem vagy képes kinyitni a szád felejts el. Nem tudod elképzelni, mennyire szeretlek, de nem megy! Egyedül nem tudok mit csinálni!- töröltem meg a szemeimet.~
Lassan egy ezüstösen csillogó fekete "markoltú" éles - valóban nem is olyan kis- kést szedtem elő. A gondolatok, és a fél órája történtek, csak egyre zakatoltak bennem.
~ A kijelentésemre megfogta a csuklóm.
- Nikol. Nyugodj le végre.- sóhajtotta.- Így, ez nekem sem megy.- sóhajtotta. ~
Újból könnyekkel töltődött meg a szemem, amik szép lassan kicsordultak a szememből.
- Nem...én ezt nem bírom.- sziszegtem, és összeszorított fogakkal, majd újból az ablakra esett a pillantásom.
~ - Mi az, hogy nem megy?!- sipítottam kirántva a csuklómat a szorításából. - Mit tettem?! Miért NEM?!- sziszegtem, és a lehulló könnysorozatomra néztem, ami a földre pottyant épp.~
Hangosan fel zokogtam és megfordítottam a kést. Nem épp szabály szerűen fogtam, hiszen az élét szorongattam.
A düh és a szomorúság egyszerre keveredett bennem.
~- Nikoo nyugodj le!- kiáltotta. Hátra vetette a fejét egy pillanatra. Az egész vonat állomás, és vonatkertben lévő minket nézett. Nem is csodálom.- Nem lehetne máshol, békésebben?- kérdezte sóhajtva a fejét fogva meg egy pillanatra.
- Már nem mindegy?! Tudja meg az egész város, hogy milyen makacs öszvér vagy!- sziszegtem.~
Zokogva fordultam meg, és csúsztam le a földre a konyhabútornak támasztva a fejemet. Egész testben remegtem.
~ Mikor ezt kimondtam meg fogta mind a két csúklómat és a mögöttem lévő fának nyomott neki.
- Fogd. Be.- sziszegte vérben forgó szemekkel.
- Mert ha nem? Megütsz?- kérdeztem. Már akkor tudtam, hogy ezt, nem kellett volna.~
Lehajtottam a fejemet, és csak annyit láttam, hogy megcsillan a kés, az én gyémántos tekintetemben ez pedig gyönyörű volt.(Gyémántos, mert tele volt a szemem könnyel, továbbra is.)
~ Erre elsötétült arccal elengedett.- Nem ilyennek ismertelek meg. Ez nem te vagy.- sóhajtotta lemondóan a földet bámulva.
- De. Ez vagyok én. Aki mindig is őszinte marad! Mindenkivel!- sziszegtem újabb legördülő könnycseppekkel.~
Miért vagyok ekkora...idióta? Miért csináltam ezt? Miért...?
~ - Ez esetben, ha te olyanokat feltételezel rólam, hogy megütnélek...felejts el.- mondta rezzenéstelen arccal.
- Ennyi voltam? Ennyit jelentettem? Ennyit? És mi volt a kómám alatt ha? Mi? Azt is csak azért, hogy sajnáltasd a vörös fejed?! A szőke jobban illene hozzád agyas!- sziszegtem.
- Fogd már be.- sziszegte tüzes szemeket mérve rám.
- Mert? Ha nem? Tényleg megversz? Itt mindenki előtt? Na gyerünk! Csak rajta itt vagyok! - léptem elé, és az arcába néztem.
- Kussolj már a rohadt életbe!- fogta meg a vállaimat.
Arra lettem figyelmes, hogy valaki mögöttem áll. Ebben Cas szemei is megerősítettek...hisz szúrós pillantásokat vetett a hátam mögé.~
Mikor ez a rész jutott eszembe elkezdtem bömbölni. Hogy mondhattam ilyeneket?... de ez még semmi a következő cselekedetemhez képest. Fel sem merem idézni...
~ Hirtelen megfordultam, kitépve magamt Cas erős kezei alól.
Armin. Mi a szart keres itt Armin?!
- Hagyjátok...nem akarom, ho-...
- Kuss!- sziszegtem Armint félbe szakítva aki csak pislogot.- Ha nem hiszel nekem...jó. Tessék.- sziszegtem és mefordulva Armin nyaka mögött átvezettem a kezeimet, hogy ha akar, se tudjon szabadulni, és úgy isten igazából lesmároltam.
- Parancsolj. Most már van miért nem bíznod bennem idióta!- sziszegtem és el löktem magamtól Armint.
- Felejts el!- röhögött a pofámba Cas kínosan.- Érted? Örökre felejts el!- röhögött elfordulva, bár mintha a sírás szélén lett volna. Hm...röhög a dühtől.- Soha. Ne. Keress. Többé. Szánalmas. Szánalmasak vagytok.- mondta a fejét rázva, a végén megint rákezdve a röhögésre.~
A lábaimat felhúztam, és a homlokomat a térdeimnak döntöttem. Mindkét kezem ökölbe szorult. Igen, az is, amiben a kés volt…
~ - Nem is foglak.- sziszegtem, majd elrohantam, felkapva Csokit. Már akkor sem ezt akartam mondani...és tenni. De a düh...bármit kihoz belőlem. ~
És most itt vagyok, és...és ezen gondolkodom...
A kezemre vetettem a pillantásomat, amből szép lassan csordogált ki a bíbor vörös vérem a konyha kőre.
Én tanusítottam egész életemben a legjobban, hogy ha valamit teszünk, nem fogjuk fél perc múlva megbánni. Hisz ez nem így működik. Mindig azt mondtam, hogy csak bizonyos, meghatározott helyzetekben kaphat az ember egy újabb esélyt. De...ez nem az a helyzet. Pedig most szeretném a legjobban.
Apám, anyám nélkül...tiszta hülye. Azt sem tudja mi van, mindenhova utazik a munkája miatt, anya pedig Londonban tengeti a napjait...hát ennyit erről.
Én pedig...teljesen egyedül vagyok...se anya...se apa...se Tess..(Apropó. Tess, és a "csodálatos" exem, vissza utaztak...már nincsenek itt, a városban. És Tess is meg utált mióta elmertem neki mondani, hogy a drága Jamesbaba csak bizonyos dolgok miatt van vele........)
És most már Cas sincs...senki...senki sincs.
Dühös vagyok magamra. Az egész életemre. ÉN tettem tönkre. Én voltam...mindenről én tehetek...mindenről.
A könnyek, vérrel keveredve folydogáltak a padlón ide-oda. Lassan felemeltem a kezemet, kiejtve a kezemből a kést, ami csörrenve csúszott el a vérpocsolyán.
Az arcom elé emeltem a kezemet. Az fekete hosszú ujjú pólómon, szépen ki vehetőek voltak a foltok, amiket hagyott a vér. Lágy mosoly ült az arcomra, és a fejemet a konyha szekrénynek döntöttem.
- Végre...- mosolyogtam, majd a másik kezemmel letöröltem a könnyeimet.- Végre...most talán vége. Soha...semmi több. Semmi gond, semmi rossz, semmi fájdalom.- suttogtam már-már lehunyott szemekkel. És egyre húzódott a számra egy jóval szélesebb vigyor. A végén már csak szimplán röhögtem. Röhögtem az életemen, és azon, hogy, hogy lehetek ilyen béna. Szánalmas vagyok. Végre volt, egy jó kapcsolatom...egy olyan, amit már régóta nagyon szerettem volna. Ez olyan...igazi volt. Hogy a kórházban is végig mellettem volt, mikor amúgy senki le se tojt...na de semmi gond...már megszoktam.
Azt is, hogy mindig mindent elrontok. És ez egyszerűen röhelyes.
A kezem szét volt vagdolva...jó mélyen...ha így várok akkor kb fél óra múlva...el is vérzek. Tök jó^^
Vigyorogva bámultamba földet, és a kezemet. Egyszerűen...ah.
Lassacskán kezdtem szédülni...de még mindig csak egy dologra tudtam gondolni..."Mindennek vége". És vigyorogtam.
Lassan hallottam egy ajtó nyílást...Ne...nem akarok Happy End-et! Nem...nem! Bárki is az, tűnjön innen!
A könynel teli szememtől, és az egyébként is elhomályosult világtól, szinte már már semmit nem láttam. De hallottam lépteket. Gyorsak voltak. Majd egy kiáltást. A nevem kiáltását. Kis rémület volt benne, még is izgalom.
Ha tudtam volna, most elszaladtam volna...de nem ment...nem tudtam felkelni...
Erőtlenül ültem a konyha kövön, és bámultam le felé.
A hangnak a gazdájában...nem votlam biztos...nrm hallottam tisztán...de apámra tippelek...nem tudom igazán.
Hallottam, ahogy a konyha elé érnek a léptei, és kiejt valamit a kezéből, ami nagyot csörrenve szét széled a padlón.
- N...Nikol!- sikított fel.
Felemeltem rá a fejemet. Hát rohadtul nem apa volt.
- Mit...mit keresel itt?- sziszegtem nehezen felemelve az ép kezemet, és megtörölve a szemeimet. Mikor megtettem, egyértelművé vállt ki az. Letérdelt elém...nem más mint a vörös angyal.
- Nem nem nem nem nem. Ezt miért csináltad?!- kiáltott le. Bele remegtem. A ház falairól vissza verődött a hangja...félelmetes volt.
- Nem akarok nélküled élni...- suttogtam, és újból a földet bámultam.
- Idióta...- suttogta remegve, és a telefonját nyomkodva, majd a füléhez emelve azt, bele szólt. Egyértelműen mentőt hívott...bemondta a címet is.
- Nhe...- nyökögtem.- Nem akarok boldog végét a sztorinak...végre el akarok tűnni erről a világról...- sóhajtottam. Folytattam volna...de ennyi erőm már nem volt.
- Ne akard, hogy meg üsselek! - sziszegte elszorult hanggal.
Pár perc néma csend tört ki, és csak a kezemet szorongatta, hogy ne vérezzek el...bár már mind ketten vér pocsolyan közepén ültünk.
A csendet a sziréna éles hangja zavarta meg, majd az ajtón berohanó piros ruhás alakok...másra nem emlékszek.
Folyt. Köv. ^^
